– Fáradjon velünk az ügy tisztázása érdekében – mondta végül.
– Én az anyja vagyok! Jogom van hozzá! – visította Mónika, miközben két kézzel kapaszkodott az ajtófélfába. – Ez az én lakásom! Ő a tolvaj!
– Anya, rokon, akárki – felelte az őrmester higgadtan, de olyan fogással fogta meg a könyökét, amiből nem lehetett kibújni. Finoman az ajtó felé fordította. – A jog ott ér véget, ahol a tulajdonos rendőrt hív. Nyugodjon meg, majd kivizsgáljuk.
Engem is megkértek, hogy menjek be velük. A kapitányságon jegyzőkönyvet vettem fel és feljelentést írtam, miközben Mónika a zárkára emlékeztető váróban jajveszékelt. Reszketett a kezem, de a betűim keményen álltak a papíron. Illetéktelen behatolás. Lopási kísérlet. Lelki kár. A nyomozónő nagyjából velem egyidős lehetett; csak csóválta a fejét.
– Elegünk van az ilyen „anyákból” – jegyezte meg csendesen. – Jól tette, hogy telefonált. Néha tragédia lesz az ilyenből. Azt hiszik, ha a fiukról van szó, minden az övék. Pedig a törvény mindenkire ugyanúgy vonatkozik.
Gábor egy órával később hívott. Úgy beszélt velem, mintha én raboltam volna el az anyját, puszta rosszindulatból.
– Anna, te megőrültél?! Feljelentetted anyámat? Azonnal vond vissza! Nem akart rosszat, csak magányos, nem érti ezeket a tulajdonjogi dolgaitokat! Segíteni ment, rendet rakni! Te meg rendőrt hívsz rá? Beteg a szíve, magas a vérnyomása! Mit művelsz?
Hallgattam, és közben valami hideg üresség nőtt bennem. Azt sem kérdezte meg, velem mi történt. Egyetlen pillanatra sem kételkedett benne, hogy az anyjának van igaza. Hirtelen eszembe jutott, hogy három éve az én nyaralásra félretett pénzemből vett neki bundát. Szó nélkül. Én pedig akkor is hallgattam. Most viszont ez a „szegény magányos asszony” a tealeveleimen taposott, az emlékeimet gyűrte össze, és engem nevezett tolvajnak. A hallgatásnak vége lett.
– Gábor, te adtál neki kulcsot az én lakásomhoz?
– Csak meg akarta nézni! Aggódik értünk, a háztartásunkért! Anna, miért viselkedsz úgy, mintha idegen lennél? Visszavonod, ugye? Beszélek a körzetissel, elsimítjuk…
– Nem. Nem vonom vissza. És még valami: elválunk. Holnap beadom a papírokat. Gyerekünk nincs, osztozni pedig rajtad és az anyádon kívül nincs min. Mosson rád, főzzön rád, takarítson utánad ő. Engem pedig hagyjatok békén. Örökre.
Letettem. Furcsa csend maradt utánam. Nem fájt. Inkább olyan volt, mint amikor kihúznak egy rothadt fogat: üres a helye, de már nem lüktet. Csak a szabadság halk zúgását hallottam a fülemben. Kiléptem az épületből, beszívtam a hideg esti levegőt, és elmosolyodtam.
A nyomozás nem húzódott sokáig. A lépcsőházi kamera felvétele egyértelmű bizonyítéknak bizonyult.