Igaz, Mónika a saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, csakhogy ettől még a tény tény maradt: engedély nélkül jutott be az otthonomba, és elvitte a holmijaimat. A Gábor által fogadott ügyvéd megpróbálta az egészet egyszerű „önbíráskodásnak” beállítani, de a nyomozónő hajthatatlan volt. Lopás és jogtalan behatolás — minden elem megvolt hozzá. A felvételen tisztán látszott, ahogy Mónika az én ékszereimet pakolja a táskájába. Ebből nem lehetett kimagyarázni magát.
A tárgyaláson az idős, szemüveges bíró hosszan nézte Mónikát, aki igyekezett megtört, beteg, szívpanaszokkal küzdő, szerencsétlen sorsú asszonynak mutatni magát.
— Vádlott, felfogja, hogy idegen lakásba ment be, és onnan ékszereket tulajdonított el?
— Miféle idegen lakás? A fiam ott lakott! — tárta szét sértetten a karját. — Családi ügy volt! Csak rendet akartam tenni, erre ő rendőrt hív rám!
— Nem lakott ott — válaszoltam nyugodtan. — Nem volt oda bejelentve. A lakást még a házasság előtt vettem, hitel sincs rajta. A fia legfeljebb vendég volt nálam. Rendet rakni pedig senki sem kérte magát.
Az ítélet egyértelmű lett. Felfüggesztett büntetés, két év próbaidő, valamint pénzbírság a javamra erkölcsi kártérítésként. A felfüggesztett persze nem börtön, de Mónikának, aki addig minden lakásban királynőként viselkedett, ez is csapás volt. Folt a nevén, nyom a nyilvántartásban. Gábor a tárgyalóteremben sápadtan ült, és még rám nézni sem mert.
A válás után telefonszámot cseréltem, és az összes zárat lecseréltettem. Erősebb ajtót szereltettem fel, videós kukucskálóval. Később Rózsi néni, a szomszédom mesélte, hogy egy hónappal az ítélet után látta Mónikát a ház előtt. Ott állt, cigarettázott, és az ablakaimat bámulta. Feljönni már nem mert. A próbaidő lehűtötte a bátorságát.
Most végre csendben élek. A nagymamám lakásában már nem keveredik idegen parfüm szaga feszültséggel és agresszióval. Kipakoltam a felső szekrényeket, kidobtam azt a régi serpenyőt is, amelyhez állítólag „mindenki hozzászokott”, és vettem helyette egy újat, rendes tapadásmentes bevonattal. Magamnak főzök. Néha hosszasan, élvezettel, máskor csak teát készítek, és nézem az ablakon túli világot. A bergamottos tea újra bergamottos teának illatozik, nem félelemnek.
Ha csöngetnek, előbb mindig belenézek a kamerába. Ha nem a postás áll odakint, és nem a szomszéd kér egy kis sót, nem nyitok ajtót. Megtanultam. És talán ez a legfontosabb. A lakásom az én világom. Ide senki nem törhet be, hogy a saját szabályait erőltesse rám. Akkor sem, ha lopott kulcs van a kezében, és anyai gondoskodásból font glóriát képzel a feje fölé.