Már előző nap kivettem a szabadnapjaimat, hiszen lakásavatóra készültem.
– Jól tetted. Tarts ki. És tudod mit? Ideje volt már.
Letettem, és csak akkor vettem észre, hogy mosolygok. Judit ilyen volt: mindent átlátott. Nyolc éve figyelte, hogyan cipelem magamon az egészet.
Ekkor azonban Anna kiszólt a konyhából:
– Kati mama, Mária nagyi keresi telefonon!
Nagyot sóhajtottam, aztán átvettem a készüléket.
– Katikám – kezdte az anyósom azon a mézes-mázos hangján, amit kizárólag akkor vett elő, ha akart valamit. – Nem jönnél haza? László teljesen ki van fordulva magából. Felhívott, még sírt is.
– Mária néni – leültem az ablakpárkányra. – László ötvenöt éves, felnőtt férfi. Ha néhány tányér miatt sír, akkor azok nem az én tányérjaim, hanem az ő könnyei.
– Olyan kemény lettél, Katikám.
– Nem lettem semmilyen. Egyszerűen elfáradtam.
Azzal bontottam a vonalat.
Második nap. Annával elmentünk vásárolni. Vettem magamnak új harisnyát és egy sampont, olyat, amilyet addig soha. Levendulaillata volt. Egy kis flakon nagyjából 1500 forintba került. Huszonkilenc éven át mindig azt választottam, ami akciósan is csak pár száz forint volt: a kamillásat, olcsó műanyag üvegben, félig leváló címkével.
Aztán beültünk egy kávézóba. Nem menzára, nem palacsintázóba, hanem rendes helyre, ahol bőrkötéses étlapot hoztak. Anna cappuccinót kért, én homoktövises teát és egy szelet tiramisut. Életemben először ettem tiramisut. A kicsi szelet több mint kétezer forint volt. Minden kanalat számoltam.
– Anya – szólt rám Anna –, egyél már rendesen. Ne méricskéld.
– Kicsim, én egész életemben számoltam. Ezt nem lehet egyik napról a másikra abbahagyni.
– Szerinted apa most mit csinál?
Megvontam a vállam.
– Valószínűleg fekszik a kanapén, és focit néz. A lakásavató után maradt edények meg mind ott állnak a mosogatóban.
Egymásra néztünk, és mindketten nevetni kezdtünk.
Harmadik nap. Lászlótól üzenet jött: „Mikor jössz haza?” Se egy „kérlek”, se egy „Katikám”. Csak ennyi: mikor. Nem válaszoltam.
Két órával később újabb sms érkezett: „Kati, nincs kivasalva az ingem. Holnap dolgozom.” Elolvastam, majd félretettem a telefont.
Negyedik nap. Üzenet: „Kati, itt vannak az edények.” Elmosolyodtam, és megmutattam Annának. Ő felhorkant.
– Anya, írd vissza neki: „ugyan már, csak pár tányérka”.
– Nem írok semmit. Hadd jusson el odáig magától.
Estefelé megint pittyent a telefon: „Kati, csöpög valami a mosogató alatt, mit csináljak?” Hosszan néztem a kijelzőt. Végül egyetlen szót küldtem: „Vízvezeték-szerelő.” Mellé odaírtam Imre számát, a házból.
Ez volt az első alkalom azon a héten, hogy válaszoltam neki.
Ötödik nap. Márk hívott. Elment az apjához, vitt neki kenyeret és vérnyomásgyógyszert, mert László azt is elfelejtette. Amikor visszaért, óvatos hangon mesélte:
– Anya, tényleg mosogat. A saját szememmel láttam. És a mosógépet is beindította. Igaz, a kék alsógatyáit betette a fehér inggel együtt, úgyhogy az ing most világoskék. Vacsorára pedig négytojásos rántottát evett, mellé meg egy adag mirelit gombócot. Egyszerre.
Elnevettem magam. A hét folyamán először igazán, hangosan.
– Anya – Márk elbizonytalanodott. – Te meg fogsz neki bocsátani?
– Márk, én nem megsértődtem. Elfáradtam. A kettő nem ugyanaz. A sértést meg lehet bocsátani, de a fáradtság nem múlik el attól, hogy valaki bocsánatot kér. Azt ki kell aludni.
Hatodik nap. Judit megjelent nálam egy üveg konyakkal és kovászos uborkával. Anna konyhájában ültünk éjfélig. Elmesélte, hogyan hagyta el őt a férje kilencvennyolcban egy fiatalabb nőért, aztán fél év múlva visszakúszott. Ő pedig nem engedte be. Azóta huszonnyolc éve nem engedi.
– És? – kérdeztem. – Megbántad?
– Kati – Judit a pohara fölött nézett rám. – Életemben először azt bántam meg, hogy nem léptem hamarabb. Legalább tíz évvel korábban. Tudod, mennyi mindent nyeltem le miatta? Még mielőtt elment volna, egy évvel, azt mondta nekem: „Judit, negyven után olyan vagy, mint egy öreg táska, minden lóg rajtad.” Én meg fél évig azon rágódtam, hátha igaza van. Talán tornáznom kellene? Talán valami drága krémet venni?
– Aztán?
– Aztán lelépett egy huszonöt évessel. És akkor megértettem, hogy nem a táskával van baj. Hanem vele.
Hallgattam, és az ujjaim között forgattam a poharat.
– Egyet jegyezz meg, Kati – mondta Judit. – Amikor egy férfi azt mondja a munkádra, hogy „ugyan már”, az nem vicc. Az ítélet. Nem rólad mondja ki, hanem a saját életéről.
Nem feleltem. Csak elraktároztam magamban.
Hetedik nap. Hazamentem.
A saját kulcsommal nyitottam ajtót. Az előszobában sült étel szaga terjengett, kicsit odaégett mellékízzel. László cipői a folyosón álltak, ferdén, ahogy mindig, nem a lábtörlőn. Csakhogy a lábtörlő ki volt rázva. Ez meglepett.
A konyhában László állt, az én kötényemben, vállán konyharuhával. A mosogatóban, közvetlenül előtte, edénykupac várakozott. Nem akkora, mint amekkorára számítottam.