még így is kevesebb volt, mint amire készültem. Vagyis tényleg nekilátott. A szemetesben három üres mirelites derelyésdoboz hevert, mellette egy zacskó fagyasztott túrós lepény csomagolása. Úgy festett, a hűtőt is kipucolta, egészen az utolsó morzsáig.
Megfordult. Beesett volt az arca. A szeme alatt sötét táskák ültek, az orcája meg mintha egy hét alatt vékonyabb lett volna. Ugyanaz az inge volt rajta, az a világoskék, amelyik a fehérneműkkel együtt mosva kapta azt a furcsa árnyalatot.
– Megjöttél – mondta.
– Meg – feleltem.
Csak álltunk egymással szemben, mint két idegen, akik véletlenül ugyanabba a sorba kerültek.
– Katalin, én… – elakadt, megvakarta a tarkóját. – Akkor nem úgy gondoltam. A vendégek előtt. Csak vicceltem. Be voltam csípve, hát érted…
– Tudom, László. Te mindig csak „viccelsz”.
– De hát elmosogattam mindent. Egy teljes héten át. Tudod, mennyi volt ott? Mintha a plafonig ért volna. És az a zsír a tányérokon… kiderült, hogy sima vízzel nem is jön le. Mosogatószer kell hozzá.
– Igen – bólintottam. – Ahhoz bizony mosogatószer kell.
– Meg… – köhintett egyet. – Kivasaltam az ingemet is. Egyedül. Életemben először. A gallérját egy kicsit megperzseltem, de nem olyan vészes.
– Ügyes vagy, László.
– Hát akkor… – a padlót nézte. – Ne menj el többet.
Nem válaszoltam. Elmentem mellette, bevittem a táskámat a hálóba, aztán visszamentem a konyhába. Kinyitottam a szekrényt, elővettem a saját bögrémet, azt a csorba szélűt, amit még nyolcvankilenc óta őrizgetek. Teát töltöttem magamnak. Neki nem.
Leültem az asztalhoz, és kinéztem az ablakon. Odakint ugyanaz a nyárfa állt, minden ágát ismertem már. Huszonkilenc éve néztem azt a fát.
– László – szólaltam meg anélkül, hogy hátrafordultam volna. – Átviszem a holmimat a kis szobába. Egyelőre.
– Hogyhogy egyelőre? – közelebb lépett. – Kati, most meg mi van?
– Semmi. Most így lesz. Gondolkodnom kell.
– Min kell gondolkodni? Hiszen elmosogattam!
Ekkor felé fordultam. A szemébe néztem. Ugyanaz a szürke tekintet, ugyanazok a lefelé görbülő szemzugok.
– László, te egy hétig mostad a tányérokat. Én huszonkilenc évig. Ezt a kettőt próbáld meg nem összekeverni.
Leült a hokedlire, és a tenyerébe temette az arcát.
Én pedig ott maradtam az asztalnál, és ittam a homoktövises teát, amit Annával vettem a kávézóban. Egy filtert elhoztam magammal.
Eltelt egy hónap.
László mosogat. Magától. Minden áldott nap. Nem mindig fejezi be rendesen, néha a lábasokat másnapra hagyja, de már nem úgy tesz, mintha a mosogató nem is létezne. Az anyja azóta nem telefonál. Azt beszélik, a rokonságban mindenkinek azt meséli, milyen „kőszívű” vagyok, és hogyan „aláztam meg a férjemet emberek előtt”. A sógorom egyszer felhívta Lászlót, és azt mondta neki: „Hagyd ott, találunk neked fiatalabbat.” László, ahogy Anna később megsúgta, csak ennyit felelt: „Fogd be.” Aztán letette.
A harmadikról a szomszédasszony már nem köszön. Erika asszony, a nászasszony viszont egy hét múlva felhívott, és azt mondta: „Katalin, le a kalappal előtted. Én erre nem lettem volna képes. Nem lett volna hozzá bátorságom.”
A munkahelyemen Judit minden reggel hoz nekem kávét a termoszbögréjében. Azt mondja: „Most már külön kategória vagy, téged ápolni kell.”
A kis szobában alszom. Azon a kanapén, amelyen régen Márk feküdt, amikor még egyetemista volt. Lászlónak azt mondtam: „átmenetileg”. Ez az átmeneti állapot már egy hónapja tart. Nem kérdezi, meddig. Azt hiszem, fél a választól.
Beszélgetünk. Az időjárásról, Márkról, arról, hogy a nyaraló tetejét ki kellene javítani, meg hogy ültessünk-e idén krumplit vagy hagyjuk az egészet. De arról, ami a lakásavatón történt, egy szót sem ejtünk. Ő úgy kerülgeti a témát, mint az ember a pocsolyát az utcán. Én meg nem nyúlok hozzá.
A levendulás samponom most külön áll a fürdőszobai polcon, nem az ő szappanja mellett. László néha oldalról nézegeti, de nem mond semmit. Egyszer azért megkérdezte:
– Mennyibe került?
– Ezerötszáz forint – feleltem.
Halkan füttyentett. De többet nem szólt.
Néha, amikor a konyhában csörömpöl, és a saját kis tányérjait mossa, én ülök a szobában, és azon jár az eszem: talán mégsem kellett volna akkor így. Mindenki előtt. A nászasszony előtt, Mária Istvánné előtt, a harmadik emeleti szomszéd előtt, aki azóta a szemét is elfordítja, ha találkozunk. Talán otthon kellett volna. Csendben. Ketten. Elmondani neki. Lehet, hogy akkor is megértette volna?
Aztán eszembe jut huszonkilenc évnyi halk beszélgetés. Eszembe jut az a reggel tíz évvel ezelőttről, amikor reggeli közben azt mondtam neki: „László, nehéz nekem, segíts.” Ő pedig csak annyit válaszolt: „Kati, te vagy a nő.” És ezzel vége is volt a beszélgetésnek. Azóta eltelt tíz év, és semmi nem változott.
Aztán felidézem azt a negyvenhét tányért a lakásavató után. A négy nap főzést. Meg a levendulás sampont, amit csak az ötvenkettedik évemben vettem meg magamnak először.
És ilyenkor azt gondolom: nem. Nem volt hiába.
De belül azért még kapar valami apró féreg. Mert ott volt tizennégy ember. Mind látták. És most mind ítélkeznek: egyik mellettem áll, a másik ellene.
Ti mit gondoltok, lányok? Túl messzire mentem akkor a vendégek előtt, vagy végre jól tettem, amit tettem?