Másfél évvel később aztán bekövetkezett valami, amit Erzsébet utólag csak „katasztrófaként” emlegetett.
Elveszítette az állását. Ötvennyolc éves volt, egy nagy műszakiáruház-láncnál dolgozott raktárvezetőként, és egy átszervezés során egyszerűen félretolták. Végkielégítést sem kapott. Valami csúnya, bonyolult vitája támadt a vezetőséggel, és végül úgy intézték a papírokat, mintha fegyelmi okból küldték volna el: állítólag igazolatlan hiányzásokat írtak a nyakába, pedig ilyesmi nem történt. Erzsébet tajtékzott, azt hajtogatta, hogy csapdába csalták. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem. Én ebbe nem láttam bele, és őszintén szólva nem is akartam nyomozni utána.
A tények viszont makacsul ott álltak előttünk: ötvennyolc éves, a nyugdíjig még két év van hátra, munkája nincs, nyugdíja még nincs, a kis egyszobás lakására felvett hitel viszont nagyon is létezik. A havi törlesztője nagyjából száztizenkétezer forint volt.
Erzsébet először természetesen Pétert hívta fel.
– Péterkém, kisfiam, ugye nem hagyod cserben az anyádat? – sírta a telefonba. – Nincs miből fizetnem a lakáshitelt! A félretett pénzem legfeljebb három hónapra elég!
Péter teljesen ledermedt.
– Anya… nekem a fizetésem négyszáznegyvenezer forint. Ebből százhatvanezer az albérlet, nyolcvanezer körül elmegy ennivalóra, és még nyolcvanezret fizetünk az autóhitelre. Jó esetben marad százhúszezer. Segítek, amennyit tudok, de száztizenkétezret havonta nem bírok átvállalni. Hatvanezret talán, annál többet nem.
– És a te Annád? – csattant fel Erzsébet azonnal. – Ő is dolgozik, nem? Segítsen a férje anyjának!
Péter egy pillanatra elhallgatott. Hallottam a hangján, hogy próbálja visszafogni magát.
– Anya, Anna maga dönti el, kinek és mennyit akar adni.
– Ugyan már, mit dönt ő el?! – fakadt ki Erzsébet. – Egy gyökértelen árva lány, akit az én fiam emelt fel! Az én családomnak hálával tartozik élete végéig!
Péter erre letette a telefont.
Néhány perccel később bejött hozzám a nappaliba. Leült a kanapéra, sokáig csak a kezét nézte, aztán halkan megszólalt:
– Anna, te semmivel nem tartozol neki. Semmivel. Én adok neki, amennyit tudok. Ő meg majd keres valami mellékest, és valahogy kihúzzuk.
Ránéztem. Az én Péteremre, aki két éven át megőrizte a titkomat. Aki soha, egyetlen egyszer sem vágta a fejemhez a pénzt. Aki még csak célzást sem tett arra, hogy „bezzeg a te patikáid”.
És akkor azt mondtam:
– Péter, segíteni fogok. De nem úgy, ahogy ő elképzeli.
Másnap Erzsébet megjelent nálunk. Süteményt hozott. Kibékülni jött.
– Annácskám, ne haragudj rám – kezdte mézes hangon. – Tudod, hirtelen természetű vagyok. Most is csak azért mondtam, amit mondtam, mert teljesen kétségbeestem. Itt ez a hitel, nyugdíj még sehol, munka meg nincs…
Teát főztem neki, leültettem az asztalhoz, majd elé tettem egy borítékot.
– Erzsébet, ebben egymillió-százhúszezer forint van. Tíz hónapnyi törlesztőre elég. Fogja el, és rendezze belőle a hitelt addig, amíg munkát talál, illetve amíg el nem éri a nyugdíjkorhatárt.
Erzsébet szeme elkerekedett.
– Anna… de hát neked honnan van ennyi pénzed?
– Elmondom. De előtte van egy feltételem.
A boríték mellé letettem egy papírlapot is.
– Ez egy kölcsönátvételi elismervény. Kézzel leírja, hogy tőlem egymillió-százhúszezer forintot kapott kölcsön, kamat nélkül, hároméves visszafizetési határidővel. A végére pedig odateszi az aláírását. Tudom, hogy csak formaság, de nekem így tiszta.
Erzsébet azonnal elhúzta a száját.
– Ugyan már, Annácskám, minek papírozgatni családon belül?
– Erzsébet – mondtam nyugodtan –, én árva vagyok. Nekem nincs olyan, hogy „az enyéim”. Nekem Péterem van. Ön pedig Péter édesanyja. A papír csak papír. Ne sértődjön meg rajta. Hiszen nem ajándékba kéri a pénzt, igaz? Vissza fogja adni.
Láttam rajta, mennyire nem tetszik neki a helyzet. De a pénzre szüksége volt, méghozzá azonnal. Végül morgolódva ugyan, de aláírta.
Ezután elmeséltem neki mindent. A nagyapámat. Debrecent. A patikákat. Az örökséget.
Erzsébet némán hallgatott. Hol elsápadt, hol vörös lett az arca. A végén alig találta a szavakat.
– Anna… akkor te… neked… te tulajdonképpen gazdag vagy?
– Inkább azt mondanám, hogy anyagilag biztonságban vagyok. Igen.
– De hát miért nem szóltál erről eddig?! Én azt hittem, hogy te…
– Azt hitte, hogy egy árva lány vagyok, akit az ön Péterkéje nagy kegyesen boldoggá tett – fejeztem be helyette. – Tudom. Az esküvőn is elmondta az egész terem előtt. Emlékszik?
Erzsébet lesütötte a szemét.
– Anna, én nem rosszindulatból mondtam… csak úgy… anyai féltésből…
– Az anyai viselkedés szerintem mást jelent, Erzsébet. Az lett volna anyai, ha amikor megtudja, hogy intézetben nőttem fel, megölel. Nem pedig az, hogy a vendégek előtt gúnyt űz belőlem. De ez már elmúlt. Beszéljünk inkább arról, ami most van.
Töltöttem neki még egy csésze teát.
– Segítek önnek. Azért, mert a férjem édesanyja. És azért is, mert Péter jó ember, aki nem tudná tétlenül nézni, ha bajban van. Én pedig mellette állok. Mostantól viszont köztünk bizonyos szabályok szerint fog történni minden.