– Milyen szabályokról beszélsz? – kérdezte óvatosan, és azonnal megfeszült.
– Az első: többé nem nevez engem árvának, koldusnak, jöttmentnek, sem semmi másnak, ami megalázó. Se a szemembe, se a hátam mögött. Ha megtudom, hogy mégis megtörtént, a segítségnek vége.
– Anna…
– A második: mindenki előtt bocsánatot kér a lakodalmon történtekért. Judit előtt, Péter előtt, a rokonok előtt. Egyszer. Az asztalnál. Nyugodtan, emberi módon. Nem jelenetet rendezve, és nem úgy, hogy „te is tudod, hogy nem úgy gondoltam”.
– Hát te aztán…
– A harmadik: a pénzt vissza fogja adni. Apránként, ahogy tudja. A nyugdíjából, alkalmi munkából, bármiből. Nem sürgetem, de ragaszkodom hozzá. Mert az ajándék könnyen elkényelmesít. A tartozás viszont emlékeztet arra, hogy az ember felelős valamiért.
Hosszú csend telepedett közénk. Végül halkan megszólalt:
– Kemény vagy, Anna.
– Nem kemény. Igazságos, Erzsébet. A kettő nem ugyanaz.
Végül mindenbe beleegyezett. Nem igazán maradt más választása.
Egy hónappal később, Péter születésnapján összegyűlt a család. Ott volt Judit is, természetesen azzal a bizonyos „ezredes lányával” a száján. Erzsébet felállt, kezében pohárral, és kissé rekedten megszólalt:
– Szeretnék bocsánatot kérni Annától. Az esküvőn méltatlanul viselkedtem. Olyan szavakkal illettem őt, amilyeneket ember nem mondhat a másikra. Anna jó menyem. És jó ember. Kérlek, bocsáss meg.
Judit majdnem félrenyelte az italát. Péter az asztal alatt megszorította a kezemet, erősen, mintha ezzel is jelezni akarná, hogy mellettem áll. Én pedig ránéztem Erzsébetre, és elmosolyodtam.
– Elfogadom. Köszönöm, Erzsébet.
Attól a naptól kezdve soha többé nem hallottam tőle azt a szót, hogy árva, ha rólam volt szó.
Eltelt két év. Erzsébet szinte az egész tartozását visszafizette. Már csak körülbelül százhúszezer forint maradt, de azt mondtam neki, hagyjuk, elég volt. Közben elhelyezkedett portásként egy közeli irodaházban. Két nap munka, két nap pihenő. Tetszett neki. Azt mondta, végre hivatalosan is parancsolgathat a belépőkártyák miatt. Szerinte ez volt élete legjobb állása.
Péterrel vettünk egy lakást. Hitel nélkül. Én fizettem ki, a saját pénzemből. Péter továbbra is mérnökként dolgozik. A mindennapjainkat leginkább az ő fizetéséből fedezzük, én pedig negyedévente veszek ki osztalékot a gyógyszertárakból. Nem mesebeli összegeket, de annyit igen, hogy el tudjunk menni nyaralni, és ne kelljen minden forintot számolgatnunk.
Nemrég Erzsébet beállított az irodámba. Egy csokrot hozott. Szegeden nyitottam egy kisebb fiókot, mert elkezdtem ott is bővíteni a hálózatot.
Leült velem szemben, letette a virágot az asztalra, aztán sokáig csak nézte a kezét.
– Anna… egyvalamit szeretnék megkérdezni. Te engem tényleg megbocsátottál? Vagy csak úgy van ez az egész, hogy én részletekben törlesztem a bűnömet?
Ránéztem az anyósomra. Az őszülő hajára, a fáradt arcára, a kézfején kidagadó erekre, amelyeket a hosszú portaszolgálatok is megviseltek.
– Erzsébet, én már azon a napon megbocsátottam, amikor odaadtam magának a borítékot. Ha nem így lett volna, nem adtam volna oda.
Erre elsírta magát. Csendben, szégyenkezve. Akkor láttam először sírni.
– Anna… én ostoba majdnem elveszítettelek. Egy ilyen menyet. Csak a nagy szám miatt. Bocsáss meg még egyszer.
– Már megtörtént, Erzsébet. Már rég.
Töltöttem neki teát az irodai termoszból. Ott ültünk ketten, és ittuk. Két nő, akik nem azonnal választották egymást családnak, de végül mégiscsak megtették.
Tudják, mire jöttem rá ez alatt az évek alatt?
Az emberek gyakran azokat bántják, akiket gyengének hisznek. Így próbálják magukat erősebbnek érezni. Erzsébet sem azért alázott meg, mert intézetben nőttem fel. Hanem mert félt, magányos volt, és azt hitte, a fia elmegy valaki idegenhez.
Amikor megtudta, hogy gyógyszertáraim vannak, attól még nem lett más ember. Az csak mese, hogy ha kiderül valakiről, hogy pénze van, akkor rögtön tisztelni kezdik. Nem. A tisztelet ott kezdődik, amikor az ember képes kimondani, hogy nem. Nyugodtan, kiabálás nélkül, akár egy átvételi elismervénnyel és világos szabályokkal.
Hogy árva vagyok-e, vagy örökösnő, valójában mellékes. Az számít, mi van belül.
Én Anna vagyok. Szeverceva. És már régen nem vagyok árva. Van férjem, otthonom, munkám, anyám portréja a falon, nagyapám képe mellette. És még anyósom is van. Nem tökéletes. De az enyém.
Mindannyian tartozunk valakihez.
Ui.: Őszintén mondják meg: önök meg tudnának bocsátani egy ilyen anyósnak? Vagy attól, hogy kiderült, van pénzük, ő akkor is idegen maradna?