A kártya Andrea régi ügyéből maradt náluk; Péter Valentinovics annak idején a szomszédasszony vagyonmegosztási perében segített. Eszter gondolkodás nélkül a telefon után nyúlt.
– Jó napot kívánok… Péter Valentinovics ügyvéd úr? Eszter vagyok, Andrea szomszédja.
Annyira halkan beszélt, hogy a saját hangját is alig hallotta. Közben újra meg újra az előszoba felé pillantott, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban megjelenik valaki az ajtóban.
– Nagyon sürgős tanácsra volna szükségem. Ma esetleg tudna fogadni? Egy órakor? Köszönöm, ott leszek.
Alighogy letette, Gábor álmosan betámolygott a konyhába. A haja összevissza állt, az arcán még ott volt a párna gyűrődése.
– Jó reggelt – hajolt oda hozzá, és megpuszilta. – Hogyhogy már fent vagy?
– Egyszerűen nem tudtam tovább aludni – felelte Eszter, és úgy tett, mintha a csészékkel foglalatoskodna. – Ma elugranék az egyik barátnőmhöz, jó? Már ezer éve nem találkoztunk.
– Kihez mész?
– Lenkéhez – mondta gyorsan, az első névvel, ami eszébe jutott.
Gábor csak vállat vont, és nagyot ásított.
– Menj nyugodtan. Én meg elviszem Lillát moziba. Tegnap nagyon kérlelt.
Eszterben keserű gondolat villant: „Hát persze, hogy kérlelt.” Hangosan azonban nem mondott semmit.
Az ügyvéd irodájában régi iratok és frissen főzött kávé illata keveredett. Péter Valentinovics kopaszodó, szemüveges férfi volt, nyugodt tekintettel. Nem sürgette Esztert, végighallgatta az elejétől a végéig.
– Tehát a lakást a férje a nagymamájától kapta vagy örökölte – foglalta össze végül. – Ön oda hivatalosan be van jelentve?
– Igen. Rögtön az esküvő után.
– És a tulajdoni lapon ki szerepel?
Eszter értetlenül nézett rá.
– Mármint?
– Ki a bejegyzett tulajdonos? Ajándékozás történt? Öröklés? Van végrendelet?
Eszter zavartan pislogott.
– Fogalmam sincs. Gábor intézett mindent, én nem is kérdeztem.
Az ügyvéd halkan felsóhajtott.
– Eszter, első lépésként ezt kell tisztázni. Ha kizárólag a férje nevén van, akkor bonyolultabb a helyzet. Ha közös tulajdonként szerepel, a sógornője semmit sem tehet.
– Honnan tudhatom meg?
– Kérjen le még ma egy tulajdoni lapot. Ügyfélkapun keresztül is megoldható, vagy az illetékes hivatalban.
Hazafelé menet Eszter fejében már összeállt a terv. Amikor belépett a lakásba, az előszobában majdnem hasra esett Lilla szanaszét hagyott cipőjében.
– Na végre! – bukkant elő Lilla a konyha felől. – Hol voltál eddig? Már kerestünk.
– Egy barátnőmnél – felelte Eszter nyugodt arccal.
– Mi meg Gáborral moziba mentünk – közölte Lilla gúnyos félmosollyal, miközben a falnak támaszkodott. – A drága öcsikém még mindig nem nőtt fel. Megint valami ostoba akciófilmet választott.
Eszter nem állt le vitatkozni. Elhaladt mellette, csak röviden biccentett. A hálóban magára zárta az ajtót, elővette a telefonját, megnyitotta az állami ügyintézési felületet, és megrendelte az ingatlan-nyilvántartási kivonatot. Kifizette a díjat, aztán nem maradt más dolga, mint várni.
Aznap este, amikor Gábor már mélyen aludt, Lilla pedig bezárkózott a vendégszobába, Eszter újra megnézte a levelezését. Az üzenet ott volt. A melléklet megérkezett. A fájlt remegő ujjal nyitotta meg.
„Tulajdonos: Gábor”
Egy pillanatra elakadt a lélegzete. Lilla tehát nem a levegőbe beszélt: papíron a lakás valóban csak Gáboré volt. Ő maga csupán bejelentett lakóként szerepelt. A gyomrát összerántó félelem lassan átalakult valami keményebbé, forróbbá. Düh lett belőle.
„Ezt azért még meglátjuk.”
Másnap hajnalban, amíg a lakásban mindenki aludt, Eszter ismét felhívta az ügyvédet.
– Péter Valentinovics, van egy kis baj…
– Figyeljen rám nagyon – vágott közbe a férfi. – Mióta van bejelentve a lakásba? Három éve megvan?
– Majdnem. Nem sok hiányzik hozzá.
– Ez már fontos körülmény. Használati joga lehet. Emellett mindaz, amit a házasság alatt szereztek be – bútor, háztartási gép, műszaki cikk –, közös vagyonnak számíthat. Ha pedig igazolható, hogy a felújításba is tett pénzt…
– Felújítás volt! – kapta fel a fejét Eszter, és hirtelen eszébe jutott, hogy minden számlát gondosan eltett.
– Akkor nem reménytelen a helyzet. Szedjen össze minden iratot, számlát, banki bizonylatot. És a legfontosabb: semmit ne írjon alá, amit a férje vagy bármelyik rokona ön elé tesz.
– Értem. Köszönöm.
– Még valami, Eszter. Előbb-utóbb beszélnie kellene a férjével is.
Eszter halkan kifújta a levegőt.
– Nem tudom, mellém állna-e.
A következő két napban úgy mozgott a saját otthonában, mintha láthatatlan csapdák között lépkedne. Mosolygott, ebédet főzött, válaszolt a kérdésekre, és azt a látszatot keltette, hogy semmi sem változott. Közben viszont módszeresen gyűjtötte, ami a kezébe akadt: bútorokról szóló nyugtákat, háztartási gépek garancialeveleit, a felújításhoz vásárolt anyagok számláit. Előkereste a banki kivonatokat is, amelyeken látszott, mennyit utalt a saját kártyájáról festékre, csempére, szerelvényekre. Beszkennelte a házassági szerződést, amelyben egyértelműen szerepelt, hogy a házasság alatt szerzett javak közösnek minősülnek.
Hétfő reggelére Eszter már nemcsak félt, hanem készen állt arra is, hogy megvédje magát.