Hétfőn Lilla közölte, hogy mégsem utazik el, hanem legalább még egy hétig náluk marad.
— Képzeld, teljesen váratlanul kiadták a szabadságomat — fordult bájos mosollyal a bátyjához. — Ugye nem akarod elzavarni a saját húgodat?
— Ugyan már, maradj csak! — nevetett Gábor könnyedén. — Érezzétek magatokat otthon.
Eszter összeszorította az állkapcsát, de egyetlen szót sem szólt.
Aznap este ismét fültanúja lett egy halk telefonbeszélgetésnek. Lilla a szobában suttogott, azt hitte, senki sem hallja.
— Anya, minden pontosan úgy halad, ahogy megbeszéltük… Igen, még itt maradok… Nem, ez a liba semmit nem vett észre… A papírok már majdnem megvannak… Gábor alá fogja írni, hová menne?
Eszterben felcsapott a düh, de kívülről mozdulatlan maradt. „Na, ezt már biztosan nem, drágám.”
Másnap kivett egy szabadnapot. Először közjegyzőhöz ment, utána a hivatalba, majd még egy ügyvédi irodát is felkeresett. Mire este hazaért, a táskájában vastag iratköteg lapult, a fejében pedig már pontosan összeállt, mit fog tenni.
Vacsora közben, mintha csak hirtelen eszébe jutott volna, odafordult Gáborhoz.
— Mit szólnál hozzá, ha a hétvégére áthívnánk a szüleidet? — kérdezte nyugodtan. — Olyan régen voltunk már így együtt, mindannyian.
Lilla azonnal felkapta a fejét, és gyanakvó pillantást vetett rá.
— Remek ötlet! — lelkesedett Gábor. — Lilla, anya biztos örül majd, hogy te is itt vagy.
— Hát persze — préselte ki magából Lilla. — Én csak támogatni tudom.
Szombat reggel Eszter már korán a konyhában állt. Főzött, sütött, párolt, aprított, kavart; mindent úgy készített el, mintha egy ünnepi lakomára várnák a vendégeket. „Az utolsó nagy családi vacsora” — gondolta keserűen, miközben a salátába való zöldségeket vágta.
Estére az asztalon alig maradt szabad hely az ételektől. Megérkeztek Gábor szülei is: László Petrovics és Katalin Szergejevna. Az anyósa, szokása szerint, tetőtől talpig végigmérte Esztert, mielőtt megszólalt.
— Egészen jól nézel ki, Eszterkém — mondta olyan kedvességgel, amely mögött érezni lehetett a feszültséget.
— Köszönöm — felelte Eszter mosolyogva. — Gyertek, üljetek le.
Amikor mindenki helyet foglalt, és megkezdődött a vacsora, Gábor felemelte a poharát.
— Igyunk a családra! Arra, hogy együtt lehetünk!
— A családra — ismételte Eszter halkan, majd ivott egy kortyot.
Lilla félrenézett, és alig észrevehető, elégedett mosoly futott át az arcán. Eszter ezt is észrevette. „Mindjárt nem lesz kedved mosolyogni.”
Néhány perc múlva letette a poharát, és tiszta, jól hallható hangon megszólalt.
— Ha már mind együtt vagyunk, szeretnék tisztázni valamit.
A beszélgetés elhalt. Minden tekintet rá szegeződött.
— Gábor, pár nappal ezelőtt véletlenül meghallottam, miről beszélt Lilla anyátokkal telefonon.
A levegő megfagyott a szobában. Lilla arca egy pillanat alatt sápadttá vált.
— Miről beszélsz? — kérdezte Gábor, összevont szemöldökkel.
— Arról, hogy a húgod és az édesanyád rá akarnak venni téged: írass mindent kizárólag a saját nevedre, engem pedig tüntessetek el a lakásból. Más szóval ki akartok tenni az utcára.
— Micsoda képtelenség ez? — csattant fel Katalin Szergejevna. — Gábor, a feleséged teljesen elvesztette a józan eszét!
— Eszter, mi ez az egész? — nézett Gábor zavartan előbb a feleségére, aztán a húgára és az anyjára.
— Hallottam mindent — mondta Eszter nyugodtan, de keményen. — Egyetlen szót sem találtam ki. Lilla azt mondta, hogy „ez az ostoba nő még csak nem is sejti, hogy ki lehet jelenteni”, és azt is, hogy „Gábor úgyis aláírja, ha szépen kérjük”.
Lilla hirtelen felpattant a székéről.
— Te hallgatóztál?!
— A konyhában pakoltam, amikor meghallottam — vágta rá Eszter. — De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a saját otthonomból akartatok eltávolítani.
— A saját otthonodból? — szúrt közbe az anyósa élesen. — Ez a lakás Gáboré! A nagymamája neki adta!
— Eszterkém, biztos valami félreértésről van szó — fogta meg Gábor a felesége kezét. — Senki nem akar téged kitenni innen.
Lilla és Katalin Szergejevna azonban gyors, ideges pillantást váltottak.
— Ez itt a dosszié — mondta Eszter, és maga elé húzta az előre összekészített iratokat. — Minden benne van, amit tudnotok kell.
Gábor bizonytalanul kinyitotta a mappát, és lapozgatni kezdett.
— Ezek mik? — kérdezte, miközben a papírokat nézte.
— Számlák. A bútorokról, a háztartási gépekről, a felújításról — mutatott Eszter az első kötegre. — Itt vannak a bankszámlakivonataim is: a kiadások jelentős részét én fizettem. Ez pedig — külön mappát tett az asztalra — az ügyvéd írásos véleménye arról, milyen jogaim vannak ehhez a lakáshoz.
Lilla ajkáról eltűnt a fölényes kifejezés.
— Te… ügyvédhez mentél? — sziszegte.
— Természetesen — felelte Eszter. — Abban a pillanatban, hogy megtudtam, mire készültök, nem maradtam tétlen. Eszter kihúzta magát.