— Nem fogom tétlenül végignézni, hogy kitesztek abból a lakásból, amelyet három éve az otthonomnak tartok, és amelybe nemcsak a pénzemet, hanem rengeteg munkámat is beletettem.
Gábor ekkor végre elszakította a tekintetét az iratoktól.
— Álljunk meg egy pillanatra… Lilla, anya, ez tényleg igaz? Valóban ilyesmit forgattatok a fejetekben?
Katalin ideges kis nevetést hallatott, mintha az egész ügy csak valami félreértés volna.
— Ugyan már, Gáborkám, ne beszéljünk butaságokat. Mi csak átbeszéltünk néhány lehetőséget…
— Milyen lehetőségeket? — kérdezte Eszter élesen. — Azt, hogyan lehetne kijátszani a saját fiadat?
— Vigyázz, hogyan beszélsz anyámmal! — csattant fel Lilla.
— Te pedig ne próbálj meg a hátam mögött kitúrni abból az otthonból, amelyben én is éltem és dolgoztam érte! — vágott vissza Eszter, és már az ő hangja is keményen csengett.
— Elég legyen! — Gábor tenyere nagyot csattant az asztalon. — Lilla, válaszolj. Igaz vagy nem?
Lilla szája vékony vonallá préselődött.
— Mi csak téged akartunk megóvni. Az ember sosem tudhatja, mit hoz a jövő…
— Mit jelent az, hogy „sosem tudhatja”? — Gábor arca a haragtól kipirult. — Három éve Eszterrel élek. Közösen csináltuk végig a felújítást, együtt választottuk ki a bútorokat, együtt rendeztük be ezt a lakást!
— Fiam, azért ne felejtsd el, hogy ez a lakás eredetileg a nagymamádé volt — szólt közbe Katalin. — Ő neked szánta, nem kettőtöknek.
— És ez szerinted mire jogosít fel titeket? — Gábor hirtelen felállt. — Arra, hogy nélkülem döntögessetek arról, ami az én életemet érinti?
László, aki eddig szótlanul ült, lassan megrázta a fejét.
— Katalin, Lilla… ez már túlmegy minden határon. Gábornak igaza van. Amit tettetek, az nagyon csúnya dolog.
— Apa, te ezt nem látod át! — Lilla idegesen összecsapta a tenyerét. — Mi lesz, ha egyszer elválnak? Akkor Eszter majd viszi a lakás felét!
Gábor döbbenten nézett rá.
— Vagyis te már előre a válásunkra készültél? — kérdezte halkan, de a hangjában olyan hideg volt, hogy Lilla azonnal elhallgatott.
A nappalira súlyos, fullasztó csend ereszkedett.
Eszter lassan visszacsúsztatta a papírokat a mappába.
— Tudjátok mit? Részemről nincs több találgatás. Már beadtam a kérelmet, hogy hivatalosan is állapítsák meg a tulajdonrészemet a lakásban, tekintettel arra, hogy közösen szerzett értékről van szó, és az én befektetéseim is benne vannak. Az ügyvéd szerint ez legalább harminc százalék. Ha harcot akartok, nem fogok megfutamodni. De arról, ami jogosan megillet, nem mondok le.
— Eszter… — Gábor fáradtan végighúzta az ujjait a halántékán. — Miért nem mondtad el nekem azonnal?
Eszter keserű mosollyal nézett rá.
— Elhitted volna? Hiszen mindig azt mondtad, Lilla soha nem tenne ellened semmit.
Gábor most egészen más szemmel nézett a húgára és az anyjára. Mintha először látta volna meg őket igazán.
— Menjetek el — mondta végül csendesen. — Mind a ketten. Most.
— Gáborkám! — hördült fel Katalin sértetten.
— Azt mondtam, menjetek — ismételte Gábor, ezúttal már keményebben. — A feleségemmel négyszemközt kell beszélnem.
Lilla dühösen felkapta a táskáját, és szó nélkül kiviharzott. Katalin lassabban mozdult, de amikor felállt, olyan pillantást vetett Eszterre, mintha ő volna minden baj okozója. Aztán ő is az ajtó felé indult. László még megállt a küszöbnél.
— Sajnálom, fiam — mondta halkan. — Nem tudtam, mire készülnek.
Miután az ajtó becsukódott mögöttük, Gábor leült Eszterrel szemben. Sokáig csak nézte őt.
— Bocsáss meg — szólalt meg végül. — Fogalmam sem volt róla, hogy erre képesek.
— Én pedig azt nem hittem volna, hogy egyszer a te családoddal szemben kell megvédenem magam — felelte Eszter halkan.
Egy hónap múlva az ügy hivatalosan is lezárult. Eszter neve felkerült a tulajdoni lapra: a lakás negyven százaléka az övé lett. Gábor maga ragaszkodott hozzá, hogy nagyobb részt kapjon annál, mint amit az ügyvéd eredetileg minimumnak mondott.
Lilla többé nem tette be a lábát hozzájuk. Néha felhívta Gábort, de Eszterről egyetlen szót sem ejtett. Katalin, ha találkoztak, udvarias maradt, ám a hangjából sosem tűnt el a fagyos távolságtartás. A közös családi ebédek ettől kezdve inkább kötelességnek érződtek, mint meghitt együttlétnek.
Egy este Gábor hátulról átkarolta Esztert, miközben az ablaknál állt.
— Tudod — mondta csendesen —, büszke vagyok rád. Arra, hogy erősebb és előrelátóbb voltál náluk. És hogy nem hagytad, hogy átverjenek.
Eszter halványan elmosolyodott.
— Csak megértettem valamit. Ha én nem állok ki magamért, senki más nem fog. Még te sem.
Gábor lehajolt, és finoman homlokon csókolta.
— Ez többé nem történik meg. Megígérem.
Eszter bólintott. Már nem rettegett attól, hogy egyik napról a másikra elveszítheti az otthonát. És most már pontosan tudta azt is: soha többé nem engedi, hogy bárki a háta mögött rendezze el az életét. Sem az anyósa, sem a sógornője. De még a férje sem.
Ettől a naptól kezdve a saját sorsáról csakis ő dönthetett.