Akkor megszólalt.
— Tedd le azt a telefont.
András elsőre fel sem fogta, mit hallott.
— Tessék?
— A telefont. Tedd le.
— Eszter, ezt most ne.
— De. Pont most. Nagyon is most.
Mária kihúzta magát az asztalnál.
— Nálam, az én asztalomnál fogsz parancsolgatni a férjednek?
— Nem parancsolgatok. Csak emlékeztetem rá, hogy házasember, nem pedig ingyenes melléklet az önök nyugdíjához.
— Te kis…
— Háromszázhúszezer forint nem lesz — mondta Eszter halkan, de olyan tisztán, hogy minden szó külön koppant. — Sem ma, sem holnap. És mostantól az én beleegyezésem nélkül egyetlen forint sem megy el a közös számláról a maguk családjához.
Kinga tenyere csattant az asztalon.
— Mégis ki vagy te, hogy ezt eldöntsd?
— Az, aki azt a számlát rendszeresen feltölti.
— Ugyan már! András tart el téged, te meg itt játszod a nagyasszonyt!
— Kinga, legalább te ne nevettess. A „felújításra” kért nyolcvannyolcezer forintod úgy tűnt el, mintha sosem létezett volna. A pénzügyi erkölcsről szóló előadásból jobb lenne, ha kimaradnál.
— András, hallod, hogy beszél velem?
András felpattant.
— Eszter, elég legyen. Ők a családom.
— És én mi vagyok?
— A feleségem, de…
— Állj. Ez a „de” a mi házasságunk lényege. „A feleségem vagy, de anya kért valamit.” „A feleségem vagy, de Kingának most nehéz.” „A feleségem vagy, de én keresek többet.” Mondd ki végre rendesen. Ne finomkodj.
— Ne rendezz jelenetet.
— A jelenetet már előttem elkezdtétek. Én csak beléptem a reflektorfénybe.
Mária felállt. Az arca vörösre váltott.
— Hálátlan lány! Mi befogadtunk, mintha a sajátunk lennél!
— Úgy fogadtak be, mint akadályt András bankkártyája és maguk között.
— A fiamnak joga van segíteni a szüleit!
— Persze hogy van. A saját pénzéből. Miután kifizette a részét a lakásból, az ételből és a megtakarításból. Nem abból a közös számlából, ahová én is átutalom a fizetésem felét.
András hangja hirtelen élessé vált.
— Miféle felét? Én keresek többet. A lényeg úgyis az enyém.
Eszter ránézett. Már nem dühösen. Inkább valami különös, nyugodt kíváncsisággal, mint amikor az ember végre meglátja, mi volt a maszk alatt, és rájön, hogy pontosan attól félt.
— Ismételd meg.
— Eszter…
— Nem. Mondd ki még egyszer. Hiszen itt mindenki a tiéd. A családod. Nekik tetszeni fog.
— Nem úgy értettem.
— Tökéletesen mondtad. A lényeg a tiéd. Vagyis az én pénzem nem számít. Az én spórolásom nem számít. Az éjszakai pluszmunkáim, a jelentések, amiket munka után csináltam, azok sem számítanak. A csizma, amit nem vettem meg magamnak, az sem. Mert az igazi pénz a te fizetésed, és az igazi cél anya erkélye.
— Kiforgatod.
— Nem. Éppen most egyenesítem ki.
Elővette a telefonját. A keze nem remegett, és ezen ő maga is meglepődött. Megnyitotta a banki alkalmazást, a megtakarítási számlát, aztán a kivonatot. Az egyenleg egymillió-kétszázötvenhatezer forint volt. Kétmillió körül kellett volna járniuk, ha a családi pénzszivattyú nem működik éjjel-nappal.
— Mit művelsz? — kérdezte András.
— Számolok.
— Eszter.
— A számla az én nevemen van. Te csak hozzáférést kaptál. Hét hónap alatt én nyolcszáznegyvenezer forintot tettem be. Te hétszáznyolcvannégyezret. Ebből a közösből a családodhoz elment hétszázharmincnyolcezer-négyszáz forint. A saját befizetéseid egy részét már szépen szétosztogattad. Én most visszaveszem az enyémet, plusz azokat az összegeket, amiket a korábbi „apróságok” után megígértél, hogy visszapótolsz.
— Ezt nem mered.
— Milyen szépen hangzik, amikor valakinek hirtelen eszébe jutnak a határok.
Beírta az összeget: kilencszázhúszezer forint. Jóváhagyta az átutalást a saját számlájára.
András egy lépést tett felé.
— Eszter, vond vissza.
— Késő.
— Ehhez nincs jogod!
— De van. Az én pénzem. Az én fizetésem. Az én prémiumaim. Az én számlám. És végre az én felébredt józan eszem.
Kinga felugrott.
— Ez lopás!
— Óvatosan a szavakkal — mondta Eszter. — Kinyomtatom a kivonatokat, és akkor a „tolvaj” jelzőt sorban mindenkire rá lehet próbálni. Rajtad például egész jól állna.
Mária levegő után kapkodott a felháborodástól.
— András, te csak állsz? Kirabolt téged!
— Anya, elég!
— Nem elég! Bejött a házunkba, szégyent hozott ránk, és elvitte a család pénzét!
Eszter visszatette a telefont a táskájába.
— A családi pénz abban a pillanatban megszűnt családi lenni, amikor engem kivettek a családból. Ezt mindannyian együtt csinálták, szinte kórusban. Akár tapsolhatnék is a szervezettséghez.
István addig hallgatott, most először keményebben szólalt meg.
— Eszter, maga túl messzire megy.
— Nem, István. Én csak abbahagytam, hogy összegörnyedjek.
András sápadtan állt.
— Eszter, menjünk ki, beszéljük meg.
— Miről?
— Ne itt.
— Itt kezdtétek. Itt is fejezzük be.
— Nem azt akartam mondani, hogy te senki vagy.
— De ezt mondtad.
— Elragadtattam magam.
— Ma már másodszor ragadtatod el magad úgy, hogy közben pont az igazság esik ki a szádból.
— Ne menj el ilyen állapotban.
— Remek állapotban vagyok. Hosszú idő óta először van pénzem, és semmi kedvem megmagyarázni, miért nem teríthetők ki a határaim abroszként a ti családi asztalotokra.
Felkapta a táskáját.
— Hová mész? — kérdezte András.
— Haza. Összepakolok.
— Megyek veled.
— Nem. Te maradsz. Anyádnak erkély kell, a húgodnak pénz, apádnak fáj a háta, neked pedig ott a kenyérkereső szerepe. Nélküled összeomlana az előadás.
— Eszter!
— És még valami. Egy óráig ne hívj. Szeretnék úgy hazaérni, hogy közben nem hallom a hangodat.
Kiment az előszobába, felvette a cipőjét, magára kapta a kabátját. A konyhából Mária kiabálása hallatszott utána:
— Add vissza a pénzt, hallod? Add vissza, amíg nem késő!
Eszter kinyitotta az ajtót.
— Akkor volt késő, amikor harminckétezer forintot kértek egy kivehető fogsor fogára.
Az ajtó puhán csukódott be mögötte. Túl puhán is egy ilyen jelenethez képest.
Otthon elővette a bőröndjét. Eleinte gondosan pakolt: farmer, pulóver, iratok, hajszárító. Aztán egyszer csak már mindent beledobált, ahogy a kezébe akadt. A padlóra leesett a bekeretezett esküvői fotójuk. András szélesen mosolygott rajta, ő pedig kissé fáradtan nézett a kamerába, mert Mária már akkor odaszólt a fotósnak: „Andráskát a jobbik oldaláról vegye, Eszter majd arrébb áll.”
András másfél óra múlva érkezett. Berontott a lakásba, meglátta a nyitott szekrényt, a félig tele bőröndöt.
— Ezt komolyan gondolod?
— Teljesen.
— A pénz miatt?
— Nem a pénz miatt. Hanem azért, mert a pénz csak megmutatta, ki kicsoda. Ebben legalább őszintébb, mint az emberek.
— Hülyeséget mondtam.
— Hülyeségben éltél. A szavak csak utolérték.
— Eszter, beszélek anyámmal. Leállítok mindent.
— Azért állítanád le, mert elvettem a pénzt. Ha nem veszem el, most már az erkély üvegezését intéznéd.
— Nem utaltam volna át a háromszázhúszezret.
— Dehogynem. Legfeljebb lealkudtad volna kétszáznegyvenezerre, hogy közben férfinak érezhesd magad.
— Kegyetlen vagy.
— Nem. Fáradt vagyok.
— Kezdjük újra.
— Mivel? Egy új közös számlával, amit anyád két hét alatt kiszagol?
— Szeretlek.
— Ez önmagában nem érv, András. A szeretet tisztelet nélkül olyan, mint a leves fazék nélkül: az ötlet megvan, csak éppen fogyaszthatatlan.
— Jóvá tudom tenni.
— Vissza tudod adni azt a két évet, amíg hittem neked?
Leült egy székre.
— Nem értettem, hogy ennyire fáj neked.
— Mondtam.
— A pénzről beszéltél.
— Mert azon keresztül hallottál meg a legkevésbé.
— És hová mész?
— Júliához pár napra. Aztán keresek valami albérletet.
— Miből?
— A saját pénzemből. Abból, amelyik szerinted nem számít lényegesnek.
— Eszter…
— Ne.