Holnap beadom a válókeresetet.
András felkapta a fejét.
— Ezt nem döntheted el egyik pillanatról a másikra.
— Nem egyik pillanatról a másikra döntöttem. Régóta érlelődik bennem. Csak ma mondtam ki előtted.
— Anyám hibázott. Kinga is. Most már felfogtam.
— Nem. Te azt fogtad fel, hogy kicsúszott a kezedből a számla feletti uralom. A kettő nem ugyanaz.
— És ha visszateszek mindent? Az összes utalást. Elintézem valahogy, kölcsönkérek, de visszafizetem.
— Akkor lesz egy adósságod. Meg ugyanaz az anyád.
— Azt akarod, hogy forduljak el a szüleimtől?
— Azt akarom, hogy végre megértsd: segítség az, amikor képes vagy rá, és valóban adni akarsz. Nem az, amikor a feleségedből ellenséget csinálnak, mert úgy könnyebb pénzt kérni tőled.
Hosszú csend telepedett közéjük.
— Elmehetek veled Júliához? — kérdezte végül.
Eszterből kiszakadt egy rövid, rekedt nevetés.
— Ezt most komolyan mondod? Velem együtt akarsz elmenni itthonról, miközben a bőröndömet pakoljam egyedül, a döntést meg hozzam meg kettőnk helyett?
— Csak nem akarlak elveszíteni.
— Akkor akkor kellett volna vigyáznod rám, amikor még melletted voltam.
Behúzta a bőrönd cipzárját. András nem nyúlt hozzá. Csak állt, és úgy nézte a csomagot, mintha maga a bőrönd árulta volna el.
Júlia lakásában kávéillat keveredett macskaeledellel és azzal a furcsa, idegen nyugalommal, ami nem a saját otthonodban vár. Júlia ajtót nyitott, meglátta Esztert a bőrönddel, és kérdezés nélkül félreállt.
— Gyere be.
— Válok.
— Tea, bor, vagy előbb káromkodjunk egy kiadósat?
— Tea. Káromkodni már elfáradtam.
— Akkor ülj le. A macskára vigyázz, ne rúgd fel. Ő is hímnemű, de egyelőre nincsenek anyagi követelései.
Eszter leült a konyhában, és azon a napon először sírni kezdett. Nem szépen, nem filmszerűen, nem elcsukló hangon egy zsebkendő fölött. Egyszerűen csak a tenyerébe temette az arcát, és rázkódni kezdett a válla.
Júlia szó nélkül elé tett egy bögrét.
— Megütött?
— Nem.
— Megcsalt?
— Nem tudom. Ennél rosszabb volt. Kihúzott az életéből, de továbbra is mellettem aludt.
— Értem — bólintott Júlia. — Tudod, ez is hűtlenség. Csak másik fajtája.
A következő napok ügyintézéssel teltek. Beadvány, munka, albérletkeresés, András hívásai, Mária üzenetei, amelyeket Eszter eleinte még elolvasott, aztán már meg sem nyitott.
„Tönkretetted a fiam életét.”
„Add vissza, amit elloptál.”
„Az ilyen feleségeket megbünteti az Isten.”
„András miattad beteg.”
Eszter megmutatta őket Júliának.
— Írjak neki valamit?
— Persze — felelte Júlia. — Például azt, hogy szedje István ingyen gyógyszereit.
— Te borzalmas tanácsadó vagy.
— De legalább szórakoztató.
Végül Eszter kivett egy garzont a város szélén. Kilencedik emelet, ablak a vasúti sínekre, konyha akkora, hogy a vízforralót majdnem a folyosóra kellett tenni. De a tulaj nem vájkált a magánéletében, a kanapé nem volt teljesen besüppedve, és a lépcsőházban nem a macskaalom meg a reménytelenség szaga ült. Kezdésnek ez szinte luxusnak számított.
Két hét múlva András előzetes jelzés nélkül megjelent nála. Eszter nem nyitott azonnal ajtót.
— Mit keresel itt?
— Beszélni szeretnék.
— Munkába készülök.
— Csak öt perc.
— Nálad minden fontos beszélgetés öt perccel kezdődik, aztán valakinek a háromszázhúszezer forintos konyhájánál köt ki.
— Eszter, kérlek.
Beengedte, de ő maga az ajtó mellett maradt. András rosszul festett: borostás volt, szürkés arcú, a szeme kivörösödött.
— Voltam anyáméknál.
— Gratulálok.
— Nem úgy. Számlakivonatokat követeltem. Megkérdeztem, hová ment el a pénz.
— És?
— Apám azt mondta, a fele utalásról nem is tudott. A fogairól sem. Nem fájt neki semmije.
Eszter nem szólt.
— Kinga gyorskölcsönöket vett fel. Anya azokat törlesztette helyette. Aztán úgy döntöttek, jobb, ha nekem nem mondják el az igazat, mert „felzaklatna”. Neked pedig azért nem lehetett beszélni róla, mert „kapzsi vagy, és elszakítasz a családomtól”.
— Szép, kényelmes könyvelésük van.
— Várj. Nincs még vége.
Elővette a telefonját.
— Anya tegnap véletlenül elküldött nekem egy képernyőmentést. Kingának szánta, de a mi beszélgetésünkbe tette be. Üzenetek voltak rajta. Azt írta: „Andrást rövid pórázon kell tartani, amíg ez a számolgatós nő ott van mellette. Ha lakást vesznek, teljesen leválik rólunk. Jobb, ha hozzánk folyik a pénz, majd később segítünk Kingának az önerőben.” Eszter, én… elolvastam, és olyan volt, mintha pofon vágtak volna.
— Néha egy pofon hasznosabb, mint a családi értékekről szóló prédikáció.
— Kingának gyűjtötte az önerőt. Az én utalásaimból. A mieinkből.
— Nem lep meg.
— Engem igen. Mint valami idióta, ott ültem a konyhájukban, és a balkonjukat bámultam. Mellesleg semmi baja. Csak az egyik ablaknál elengedett a szigetelőgumi, apám már vissza is ragasztotta.
— Nagyszabású hőszigetelés négyszáznegyvenezer forintért.
— Anya azt mondta, kötelességem. Hogy a fiú támasz. Hogy feleség ma van, holnap nincs, anya viszont csak egy.
— Majdnem eltalálta. Feleség holnap tényleg nem lesz.
András ujjai ráfeszültek a telefonra.
— Összevesztem velük. Először életemben. Úgy kiabáltam, hogy a szomszéd is átjött. Kinga szerint te hangoltál ellenük. Anya sírt. Apa hallgatott. Aztán utánam jött a kapuig, és azt mondta: „Fiam, nem az anyádat veszítetted el. Csak az illúzióidat. Az jobban fáj, de legalább igaz.”
Eszter az ablak felé fordult. Odakint elhaladt egy vonat, a rezgéstől finoman megremegtek az üvegek.
— Apád jó ember.
— Vissza akarom adni a pénzt. Neked. Mindent, ami elment.
— Nem kérek részletre törlesztett hősiességet.
— Ez nem hősiesség. Tartozás.
— Magadnak tartozol először. Azzal számolj el.
— Most már látom, milyen volt ez kívülről. Hogy te hogyan éltél ebben. Azt hittem, a családomat segítem, közben csak megvettem magamnak a jó fiú szerepét. Részben a te károdra is.
— Ez már közelebb van az igazsághoz.
— Visszajössz?
Eszter ránézett. András ott állt az apró garzon közepén, ahol még függöny sem volt, a bögrék egy cipősdobozban sorakoztak, bútorból pedig csak egy kanapé, egy hokedli és egy vasalódeszka akadt. Régebben talán azonnal rohant volna menteni: őt, a házasságukat, a közös élet értelmét, a bekeretezett fényképet a polcon. Most azonban belül csend volt.
— Nem.
— Végleg?
— András, te most először láttad meg a családodat díszkivilágítás nélkül. Ez fontos. De én nem vagyok jutalom a megvilágosodásodért.
— Szeretlek.
— Tudom. Csakhogy most már magamat sem szeretem kevésbé.
Bólintott, mintha erre a válaszra készült volna, de valami csodában azért mégis reménykedett.
— Elkezdem rendezni az adósságokat. És ha tudok, utalok neked belőle.
— Csak annyit utalj, amennyit tisztességesnek tartasz. Ne próbáld megvenni a megbocsátást. Az nem eladó.
— Írhatok néha?
— Ha ügyben keresel, igen. Időjárásról, anyádról és világfájdalomról ne.
— Értettem.
Az ajtónál még megtorpant.
— Tudod, mi a legundorítóbb? Haragudtam rád, amiért számolod a pénzt. Pedig hálásnak kellett volna lennem. Te voltál az egyetlen, aki nem is a pénzt számolta, hanem az életünket. Én meg darabokban osztogattam szét.
Eszter halványan elmosolyodott. Gúny már nem volt benne.
— Későn jött, de jó mondat. Tartsd meg. Még jól jöhet.
András elment. Az ajtó halkan kattant mögötte.
Eszter feltette a vízforralót az apró főzőlap mellé. Az ablakon túl megint elsuhant egy vonat, lent becsapódott a lépcsőház ajtaja, a szomszéd gyerek pedig a fal túloldalán verset tanult, és minden második sornál elakadt. Az élet nem lett hirtelen szép. A falak csupaszok voltak, a pénzt ezután még szigorúbban kellett beosztania, a válás nem tűnt el, előtte pedig sorban állások, aláírások, beszélgetések és okoskodó arcú idegenek tanácsai vártak.
Mégis, ahogy Eszter az ablaknál állt, egyszer csak megértette: a világ nem omlott össze. Csupán a díszlet dőlt le, amely mögött az igazság rejtőzött.
Az igazság pedig, bármilyen különös, több levegőt hagyott maga körül.