A rokonság egy pillanat alatt elnémult. Még a gyerekek is abbahagyták a rágcsálást, mintha megérezték volna, hogy most nem nekik van jelenésük.
László lassan végignézett a társaságon, aztán úgy állt meg Katalin és Erzsébet között, mintha falat húzott volna kettejük közé. Gábor lehajolt, felvett a földről egy összetaposott fűcsomót, amely a leterített pléd helyén maradt, majd szó nélkül Erzsébet összecsukható székére tette. Az anyós arca egyszerre kifakult. A mozdulat halk volt, szinte jelentéktelen, mégis olyan világosan beszélt, hogy senkinek sem kellett magyarázat.
— Rendben — szólalt meg László minden bevezető nélkül. — Kié ez a nyaraló? A húgunké. Akkor szépen távoznak, amíg békésen lehet.
— Miféle önkényeskedés ez?! — Erzsébet hangja megremegett, de még próbálta egyenes háttal tartani magát. — Maguk kicsodák egyáltalán? Mindjárt kihívom a rendőrséget! A fiam műszakvezető a gyárban!
Gábor úgy sóhajtott fel, mint aki ugyanazt az unalmas tréfát hallja századszor. Tamás keresztbe fonta a karját a mellkasán. Miklós bácsi csak halkan megköszörülte a torkát. László hangja továbbra sem lett erősebb.
— Hívja csak. És közben azt is elmagyarázhatja nekik, milyen alapon rendezkedik be más telkén, meg milyen jogon pakolja ki itt a nyársakat. Ez magántulajdon, a húgunké. Most még szépen mondjuk: szedjék össze a holmijukat, és menjenek. Csúnyábban is tudjuk, de azt nem ajánlom.
Márk megindult volna előre, de Gábor lustán rávillantott pillantása elég volt hozzá, hogy megtorpanjon, és inkább lenyelje, amit mondani készült.
— Ezért a cirkuszért még számolni fogsz nekem — sziszegte Erzsébet Katalin felé. — Ezt a szégyent nem felejtem el.
Katalin állta a tekintetét. Hosszú évek óta először nem kezdett magyarázkodni.
— Előbb a saját portádon tanulj meg parancsolgatni — vágta rá László hidegen. — Ez itt nem a te földed. Világos?
Erzsébet ajka vékony vonallá préselődött. Júlia már kapkodva gyűjtötte össze a dobozokat, Márk felnyalábolta a grillsütőt, és kelletlenül elindult az autó felé. A gyerekek nyafogni kezdtek. Amikor a kis menet végre kifelé indult, Erzsébet még egy másodpercre megállt Katalin mellett.
— András majd elbeszélget veled.
— Beszélgessen — felelte Katalin nyugodtan. — Most már erős szakszervezet áll mögöttem.
László becsukta a kaput, visszaakasztotta a kampót, majd a szétszórt nyársakra nézett.
— Van sajátod? Ezeket persze vissza is adhatnánk, de én inkább kidobnám. A húsukat is. Mi meg mindjárt elugrunk a mi hűtőnkig, Tamásnál reggel óta pácolódik a sertés. Csinálunk neked egy rendes ünnepet.
Katalin felnevetett; rekedten, váratlanul, saját magát is meglepve. Aztán forró nedvesség gyűlt a szemhéja alá. Csak bólintani tudott, mert szavak nem maradtak benne.
Arra a napra később a parázs illata, a férfiak nyugodt hangja és az a különös biztonságérzet miatt emlékezett vissza, amely lassan betöltötte az egész udvart.