Megmaradt benne az is, ahogy Gábor Tamással azon vitázott, mitől lesz igazán jó a saslik, Miklós bácsi pedig közben olyan horgásztörténeteket mesélt, amelyeken még az is nevetett, aki már háromszor hallotta őket. Amikor aztán András telefonált, és felháborodottan számon kérte rajta, hogy az anyját „úgy tették ki, mint valami kóbor kutyát”, Katalin egészen nyugodt hangon felelt:
— András, édesanyád elfelejtette, hogy ide nem lehet csak úgy betoppanni és parancsolgatni. Neki eddig senki sem mert nemet mondani. Most megtettük. És még valamit jobb, ha megértesz: ebben a házban rend lesz. Te a férjem vagy, nem a felügyelőm. Világos?
A vonal másik végén hosszú csend támadt. Végül András csak annyit motyogott, hogy majd visszahívja. Utána három napig nem jelentkezett. Nem sértődötten hallgatott, inkább úgy, mint akitől hirtelen elvették azt a képzeletbeli távirányítót, amellyel addig a világot kezelni vélte, és most fogalma sincs, hogyan kell nélküle élni. Katalin nem sürgette. Úgy gondolta, hallgasson csak. Az igazság utáni csend még mindig tisztább, mint a hazugságokra épített béke. Zsebre tette a telefont, és visszament a parázs mellé.
Később, amikor a szén már szürkére izzott, és mindenki kibeszélte magából a napot, Katalin észrevétlenül bement a házba. Elővette a kedvenc, kissé csorba bögréjét, azt, amelyből reggel a kávéját itta, teát töltött bele, és megállt az ablaknál. Aznap először engedte ki igazán a levegőt. Nem nézte a telefonját, és Andrást sem kereste a tekintetével. Visszatért a csend. Csakhogy ez már nem az a fojtott némaság volt, amely vihar előtt telepszik az emberre, hanem valami új, saját, megszerzett nyugalom.
Erzsébet egy hétig nyalogatta a sebeit, aztán mégsem bírta tovább: felhívta Katalint, és válogatott sértéseket szórt rá a „telki banditákról”. De a hangjából hiányzott a régi parancsoló él. Inkább panaszosan remegett, mintsem fenyegetett. Amikor a végén kijelentette, hogy ő többé be nem teszi a lábát arra az átkozott kertbe, Katalin csak elmosolyodott a kagylóba.
— Ennek igazán örülök, Erzsébet. Valahogy számítottam rá.
Jólesett visszaadni a régi tartozásokat. Még jobb volt tudni, hogy erre a földre ezentúl senki sem léphet engedély nélkül. Egy hónappal később, amikor a kapu mellett végre teljes pompájában kinyílt az orgona, András egyedül érkezett a telekre. Nem telefonált előre. Csak állt a kapunál, és nem merte lenyomni a kilincset. Katalin meglátta az ablakból, és kiment elé.
— Nem tudom, hogyan kell most — mondta a férfi halkan.
— Megtanulod — felelte Katalin. — Nekem sikerült. Neked is menni fog.
András bólintott, és hosszú évek után először nem hívta fel az anyját, hogy ő mondja meg, kinek van igaza.
Mert néha a béketárgyalás nem úgy kezdődik, hogy megjelenik egy ügyvéd iratokkal a hóna alatt, hanem úgy, hogy három testvér és Miklós bácsi beállít, csak mert épp arra járt. Máskor pedig ott kezdődik, amikor egy asszony már nem fél a csöndtől, hanem végre meghallja benne a saját hangját.