Hoztam is neked egy tekercset, csak hogy ne mondd, nem gondolok rátok.
– Ami azt illeti, Katalin asszony – feleltem, és teljes nyugalommal töltöttem magamnak egy pohár vizet –, egy Debrecenig tartó járaton az ember nagyjából nulla egész három század millisievert sugárterhelést kap. Ez kevesebb, mint egy tüdőszűrésnél vagy egy fogászati röntgennél. A rendelő után sem csomagolja be alufóliába az állkapcsát, ugye? Ráadásul fólián aludni egyrészt csörög, másrészt Márknak az lenne az érzése, mintha egy héjában sült krumpli mellé feküdt volna be az ágyba.
Anyósom arca bíborszínűre váltott, a tokája sértetten megremegett.
– Nagyon okos lettél te egy légi pincérnőhöz képest! – csattant fel, a hangja már-már visításba fordult. – Talán okosabb akarsz lenni az anyósodnál?
Összeszorította a száját, és úgy felfújta magát, mint egy galamb, amelynek a megszokott kenyérmorzsa helyett véletlenül egy kanál fekete kaviárt dobtak oda.
Nem rendeztem jelenetet, és nem rohantam azonnal zárat cseréltetni. A szabályszegő utast sem szoktuk üvöltve kidobni a fedélzetről: előbb bizonyíték kell, aztán jegyzőkönyv, lehetőleg tanúk előtt, hogy másnak is elmenjen a kedve a próbálkozástól. Én pedig, aki a repülőn a biztonságért feleltem, megszoktam, hogy minden mozdulatnak megvan a maga rendje.
A helyzet súlyosságának végleges igazolására bevetettem egy régi módszert. Az új ruháim polcára egy hajszálvékony cérnaszálat fektettem, a drága arckrém blokkját pedig becsúsztattam egy pszichológiai könyv lapjai közé, úgy, hogy a gerincét alig észrevehetően félremozdítottam.
Amikor hazatértem a járatról, a cérna sehol sem volt, a könyv viszont katonás pontossággal állt a helyén. Katalin asszony tehát nem csupán meglocsolta a virágokat. Teljes körű leltárt tartott a holmijaim között, és fejben összeadogatta, mennyit költ „szegény Márkocska” erre a két lábon járó pénznyelőre.
A nagy jelenetre Katalin asszony húgának, Júlia néninek a jubileumán készültem. Az ünnepségre összesereglett az egész rokonság. Az asztal roskadozott a majonézes salátáktól, a kristálypoharak csilingeltek, Katalin asszony pedig a társaság közepén vitte a prímet, és részletesen ecsetelte, hogyan „cipeli a hátán a fiatalokat”, mert különben még belepné őket a kosz.
– Jaj, ez az Anna folyton a felhők között kóvályog – harsogta anyósom, miközben éppen bőségesen pakolt valamit a tányérjára.