– Az egész háztartás az én vállamon nyugszik. Bemegyek, meglocsolom a virágokat, rendet rakok, körülnézek, minden a helyén van-e. Csak azt akarom látni, hogy tisztaságban élnek. Ez gondoskodás!
A rokonság helyeslően bólogatott, mintha valami nemes önfeláldozásról hallott volna. Márk még ki is húzta magát, büszkén, mintha személyesen ő akadályozta volna meg, hogy a civilizációt elnyelje a por.
– Ha már a gondoskodásnál tartunk – szólaltam meg, és felálltam, miközben lesimítottam a szoknyám hibátlan redőjét. Az arcomon az a mosoly ült, amelyet számtalan elégedetlen business class utas előtt csiszoltam tökéletesre. – Katalin asszony, hoztam önnek egy apró, de a fáradságos munkájához rendkívül hasznos ajándékot.
A táskámból elővettem egy elegáns, bársonnyal bevont dobozkát, selyemszalaggal átkötve. Az asztal körül mindenki elcsendesedett. Anyósom tekintete mohón felvillant; látszott rajta, hogy valami ékszerre számít.
Sietve kibogozta a masnit, felnyitotta a fedelet… aztán az arca megnyúlt.
A bársonybélésen gondosan elrendezve egy pár hófehér pamutkesztyű feküdt, olyan, amilyet zálogházi becsüsök viselnek, mellette egy kis ultraibolya lámpa bankjegyek ellenőrzéséhez, valamint egy csinos fém névtábla gravírozással: „Családi nyomozó engedély nélkül. Idegen fehérneműk felügyeleti osztálya.”
Sűrű, nyomasztó csend telepedett az asztalra. Csak Gábor bácsi rágcsálása hallatszott, aki zavartalanul folytatta a kocsonyáját.
– Mi… miféle komédia ez? – préselte ki magából Katalin asszony, miközben vörös foltok gyúltak az arcán.
– Egy professzionális ellenőrzőkészlet – feleltem nyugodtan, lágy, mégis metszően tiszta hangon. – A lámpa arra szolgál, hogy kényelmesebben be tudjon világítani az ágy alá, ha port keres. A kesztyű pedig azért van, hogy ne maradjanak ujjlenyomatok, amikor a szekrényemben újraszámolja a ruháimat. Feltűnt ugyanis, hogy a legutóbbi látogatása után a piros ruhám a kék jobb oldalára került, pedig én mindig színskála szerint akasztom őket.
– Anna! – visított fel Márk, és felpattant a helyéről. – Te megőrültél? Anya csak…
– Csak meg akart bizonyosodni róla, ugye? – vágtam közbe, továbbra sem emelve fel a hangom. – Tudom. Éppen ezért szeretném megkönnyíteni a dolgát. Katalin asszony, a La Mer krém blokkját, amelyet olyan kitartóan keresett az éjjeliszekrényemen lévő könyvben, ezentúl a konyhaasztalon fogom hagyni.