— többé nem állítasz be előzetes telefon nélkül. Nem nevezed Nórát átmeneti megoldásnak, és nem te döntöd el, ki aludhat a mi hálószobánkban. Ha anya akarsz lenni, legyél anya. De ennek a lakásnak nem te vagy a gondnoka.
Erzsébet asszony arca megfeszült.
— Ez az egész az ő műve. Ő beszélt tele téged.
— Nem — rázta meg a fejét Gábor. — Ő csak most először nem nyelte le csendben. Én pedig végre meghallottam, milyen ez kívülről.
Az asszony úgy kapta fel a táskáját, mintha azzal is bizonyítani akarná, hogy őt itt sértés érte.
— Lilla, készülj. Indulunk.
Lilla azonban a helyén maradt.
— Estig még maradok. Péterrel át kell néznünk néhány papírt.
— Te is ellenem fordulsz?
— Anya, én csak oda állok, ahol nem kell tovább játszanom az áldozatot. Már nekem is hányingerem van ettől.
Erzsébet asszony végigmérte őket. Úgy nézett, mintha a saját palotájából taszították volna ki, pedig csak egy idegen konyhában állt, a tűzhely melletti zsíros folt és a mosogatóban felejtett tányérok között.
— Majd még könyörögni fogtok nekem.
Nóra hangja nyugodt maradt.
— Lehet. De nem azért, hogy engedélyt kérjünk a saját hálószobánkhoz.
Az ajtó nem csapódott be. Csak a zár kattant egyet, mégis olyan volt, mintha a lakás hosszú idő után először levegőt venne. Odakint a házmester a vizes leveleket kapargatta, lent valaki egy futárral veszekedett, a lépcsőházban egy apró kutya ugatott idegesen. A világ ugyanúgy ment tovább, mit sem sejtve arról, hogy egy másfél szobás lakásban épp összeomlott egy családi rend, amelyben egyeseknek jogaik voltak, másoknak pedig csak kötelességük: kényelmesnek lenni.
Gábor leült Nóra mellé.
— Fogalmam sincs, hogyan lehet ezt helyrehozni.
— Kezdd valami egészen kicsivel — felelte Nóra. — Akaszd fel a kabátodat. Aztán hívd fel anyádat, és mondd meg neki, hogy zárat cserélünk.
Gábor összerezzent.
— Zárat?
— Igen. Az ajtó nem udvarias javaslat. Hanem határ.
Nóra maga elé húzta a laptopot.
— Sorold a bankokat.
— Gyorskölcsön, az OTP-s hitelkártya… meg van még valami alkalmazás, zöld villám az ikonja. A nevét nem tudom.
— Akkor egyelőre beírjuk úgy, hogy „zöld szégyen”, amíg ki nem derül.
— Levettem a jelszót a telefonomról. Megnézheted az utalásokat, ha akarod.
Nóra eltolta maga elől a készüléket.
— Nekem nem trófeaként kell a telefonod. Nekem olyan férj kell, aki még azelőtt igazat mond, hogy lebukna.
— Értem.
— Nem. Érteni majd akkor fogod, amikor egy hét múlva anyád felhív, hogy „kisfiam, felszökött a vérnyomásom, azonnal gyere, Nórát ne hozd”, te pedig előbb megkérdezed, megmérte-e, és hívott-e orvost. Akkor majd beszélhetünk róla.
Gábor bólintott. Már nem sértetten, inkább úgy, mint aki elé végre tükröt tartottak, és nem volt kellemes, amit látott benne.
Estére az asztalon ott feküdt egy papírlap: tartozások, határidők, banki telefonszámok, meg néhány csúnyán bekarikázott összeg. Lilla lemosott szempillaspirállal ült Nóra régi kapucnis pulóverében. Péter addigra elment, de otthagyta a garzon kulcsait, és megígérte, hogy másnap elkíséri Lillát a bankba. Gábor pizzát rendelt; a leves érintetlenül maradt a tűzhelyen, fáradtan és megkeseredve, nagyjából úgy, mint ők mindannyian.
Lefekvés előtt Lilla megtorpant a hálószoba ajtajánál.
— Nóra.
— Igen?
— Be sem mentem oda.
— Észrevettem.
— Köszönöm a kanapét. Bár borzalmas.
— Legalább őszinte. Az ember rögtön tudja rajta, hogy az élete rossz irányba fordult.
Lilla féloldalasan elmosolyodott.
— Tudod, azért hallgattam anyára, mert mindig ő volt a leghangosabb. Azt hittem, aki kiabál, annak igaza van. Ma meg te szinte nyugodtan mondtad azt, hogy nem, és minden darabokra esett. Elég kellemetlen felismerés.
Nóra a félfának támaszkodott.
— Én meg azt hittem, csak a szobámat védem. Kiderült, hogy magamat.
A konyhából Gábor is megszólalt:
— Én pedig azt képzeltem, hogy a békét őrzöm. Közben csak mögétek bújtam, hol egyikőtök, hol másikótok mögé.
— Gratulálok — mondta Nóra. — Ma hasznos undorító dolgokra jöttünk rá. Holnap kezdhetjük azokkal az ételes dobozokkal, amiket munkába viszel, aztán soha nem hozol vissza.
Éjszaka Nóra a saját ágyába feküdt. Gábor óvatosan a vállára tette a kezét.
— Szabad?
— Szabad. De ne bocsánatkérésként. Emberként.
Gábor magához húzta.
— Holnap én beszélek anyámmal.
— Beszélj.
— Ordítani fog.
— Persze. Egyelőre máshogy nem tud.
A fal túloldalán megnyikordult a kanapé, majd Lilla álmosan elmormolta:
— A fenébe ezzel a felnőtt élettel…
Nóra elmosolyodott. Nem gúnyosan, nem kárörvendve. Egyszerűen csak. Semmi sem javult meg varázsütésre: az adósságok nem párologtak el, Erzsébet asszony nem változott szentté, Gáborból sem lett egyetlen pillanat alatt sziklaszilárd támasz. De ebben a lakásban hosszú idő óta először senki nem próbálta Nórát arrébb tolni a saját helyéről.
Reggel Erzsébet asszony hosszú üzenetet küldött: „Te tönkretetted a családomat.”
Nóra reggeli közben hangosan felolvasta.
Lilla beleharapott a szendvicsébe, aztán a kijelzőre pillantott.
— Írd vissza neki: „Nem, anya. Csak kivittük a családból a fölösleges szekrényt.”
Gábor félrenyelte a teáját. Nóra Lillára nézett, és váratlanul megértette: néha nem azért kezd változni valaki, mert hirtelen jó ember lesz. Hanem azért, mert életében először nem engedik be más hálószobájába. És furcsa módon ez is lehet egy kezdet.