A foglalást már kifizettem, a kérelmet leadtam, a szabadságomat jóváhagyták. Ha el akarod vinni anyádat a tengerhez, keress mellé valakit, vagy menj vele te. Vegyél ki öt napot fizetés nélküli szabadságra.
Gábor hosszan nézte. Olyan sokáig, hogy a csend már szinte külön testet kapott közöttük.
— Te hallod egyáltalán, miket beszélsz?
— Tökéletesen hallom.
Gábor felállt, egy mozdulattal megigazította az ingét, és bement a hálószobába. Pár perc múlva telefon csörgése szűrődött ki onnan: az anyját hívta. Anna nem hegyezte a fülét. Töltött magának egy pohár vizet, aztán az ablakhoz lépett, és kinézett az esti városra. Fények, autók, idegen életek mozgása odakint — és közben valami furcsa, új érzés kerítette hatalmába.
Nem félt.
Szokatlan volt ez a nyugalom. Kissé szédítő is, mintha az ember először lépne rá egy lefelé induló mozgólépcsőre, és még nem tudná, megtartja-e az egyensúlyát.
Másnap reggel Péterrel futott össze a lift előtt.
— Jól nézel ki — jegyezte meg a férfi. — Történt valami?
— Elutazom Budapestre — mondta Anna.
Péter elmosolyodott. Azzal a mosollyal, amely akkor jelent meg az arcán, amikor valóban örült valaki más örömének.
— Egyedül?
— Egyedül.
— Helyes — bólintott komolyan. Aztán, már a liftbe lépve, még hozzátette: — Van ott egy hely a Duna-parton. Egy étterem, semmi tábla, csak egy faajtó. Leírom neked a címet. Mindenképp nézd meg.
A liftajtó összezárult. Anna még ott maradt a folyosón, és arra gondolt, milyen különös dolog az élet. Néha egy egyszerű faajtó tényleg csak ajtó. Máskor viszont egyáltalán nem az.
Azt még nem tudta pontosan megfogalmazni, mi kezdődött el benne. Egyvalamiben azonban biztos volt: május tizedikén Mária újra telefonálni fog. Gábor is újra előveszi majd a témát. Lesz újabb beszélgetés, újabb vita, újabb nyomás.
Május tizenkettedikén pedig ő felszáll a repülőre.
Május tizedikén Mária reggel nyolckor hívta.
Anna még a kávéjába sem kortyolt bele, amikor az asztalon megremegett a telefon. A kijelzőn ez állt: „Anyós”. Valamikor régen így mentette el, név és minden udvariaskodás nélkül, pusztán a szerepet írta be. Már ez is sok mindent elárult.
— Anna — kezdte Mária minden bevezetés nélkül —, szeretném, ha felfognád, mit teszel. Ha most elmész, és ilyen állapotban magamra hagysz, az a te lelkiismereteden fog száradni. Tegnap nagyon rosszul voltam, száznyolcvan volt a vérnyomásom.
— Hívtak mentőt?
— Nem, de…
— Mária, ha valakinek száznyolcvan a vérnyomása, akkor mentőt kell hívni. Én nem vagyok orvos, és ápolónő sem.
A vonal másik végén hosszú, nehéz szünet támadt. Mária különleges tehetséggel tudott úgy hallgatni, hogy az hangosabb legyen bármilyen kiabálásnál.
— Tehát mégis elmész — mondta végül. A hangja megváltozott: hűvös lett, szinte hivatalos. — Rendben. Ezt megjegyzem.
— Viszontlátásra, Mária.
Anna letette a telefont, és utántöltötte a kávéját. A keze egyáltalán nem remegett. Ezen még ő maga is elcsodálkozott.
Május tizenegyedikén Gábor előadta azt, amit Anna magában csak „zárójelenetnek” nevezett.
Délben állított haza. Szándékosan a munkanap közepén, ami önmagában is rendkívülinek számított. Belépett, leült vele szemben — Anna éppen a bőröndjét pakolta —, és beszélni kezdett. Nyugodtan, kimérten, mintha egy előre megírt szöveget olvasna fel.
— Anna, utoljára kérlek. Mondd le az utat. Anya tényleg beteg, rosszak az eredményei, egyedül van, segítségre szorul. Te a családunkhoz tartozol. Ez a kötelességed.
— Kötelesség — ismételte Anna, miközben tovább hajtogatta a ruháit.
— Igen. Kötelesség. A feleségem vagy, és vannak dolgok, amiket egyszerűen meg kell tenni. Nem azért, mert az embernek kedve van hozzá, hanem mert így helyes.
Anna betette az utolsó pólót is, behúzta a bőrönd cipzárját, és csak ezután nézett fel a férjére. Arra az emberre, akivel nyolc évet élt le. A szabályos, fáradt arcára, amelyen most is ott ült a teljes meggyőződés: neki van igaza, és ez megkérdőjelezhetetlen.
— Gábor — szólalt meg csendesen —, megkérdezted te valaha, hogy én mit szeretnék?
A férfi kinyitotta a száját, aztán becsukta.
— Nem azt, hogy mi legyen vacsorára. Nem azt, milyen színű legyen a fal a felújításkor. Hanem egyszerűen azt, hogy Anna mit akar. Az életben. Úgy egyáltalán.
— Most miről beszélsz?
— Arról, hogy nyolc éven át azt csináltam, amit kellett. Vittem anyádat vizsgálatokra. Mellette ültem, amikor beteg volt. Lemondtam a saját terveimet, átraktam a szabadságaimat, lenyeltem, amikor sértegetett. Mindent szabályosan, rendesen, „helyesen” csináltam. És mi lett belőle?
Gábor olyan arccal nézte, mint aki nem érti, merre tart ez a beszélgetés, de már érzi, hogy valami kicsúszott az irányítása alól.
— Anna, ezt most ne…
— De. Pont most — vágott közbe. — Már régen itt lett volna az ideje.
Megfogta a bőröndöt, és az ajtó mellé állította. Aztán visszament a kabátjáért, a táskájáért, az irataiért. Minden mozdulata higgadt volt, már-már tárgyilagos, és úgy tűnt, éppen ez a nyugalom ijeszti meg Gábort a legjobban.
— Te tényleg elmész — mondta. Nem kérdés volt, inkább megállapítás.
— Holnap reggel hatkor indul a gépem.
— És a család egyáltalán nem számít neked.
Anna megállt. Hosszasan nézte a férfit.
— Nem igaz, hogy nem számít, Gábor. Csak végre megértettem, hogy ebben a családban én nem számítok senkinek.
Erre Gábor nem talált feleletet.