Nem is próbálkozott tovább. Sarkon fordult, kiment, és maga mögött becsapta az ajtót. Nem olyan erővel, hogy bármi megrepedjen tőle, de éppen eléggé ahhoz, hogy világos legyen: számára a beszélgetés befejeződött. Néhány pillanattal később a hálószoba felől meghallotta a hangját. Megint az anyját hívta. Anna csak foszlányokat kapott el belőle: nem hallgat rám… teljesen megváltozott… fogalmam sincs, mit kezdjek vele…
Anna felvette a kabátját, kilépett a lakásból, és lement az utcára.
Másnap Budapest a frissen sült kenyér illatával fogadta, és valami alig megnevezhető, virágos aromával, amely ott lebegett a levegőben. Olyan volt, mint egy emlék, amelyről az ember nem tudja pontosan, honnan származik, mégis azonnal felismeri. A repülőtérről taxiba ült, és az ablakon át nézte a dombokat, a régi házakat, a növényekkel befutott, színes erkélyeket. Közben arra gondolt, hogy ilyesmit már nagyon régen nem látott.
Vagy talán soha.
A szálloda apró volt, barátságos, egy régi városrészben bújt meg. Kőfalak, recsegő falépcsők, reggelente kávéillat a folyosón. A tulajdonos, egy idős, mosolygós szemű asszony, olyan szobát adott neki, ahonnan rálátott a cserepes tetőkre, aztán azt mondta neki, egyen rendesen, pihenjen sokat, itt minden jó lesz.
Anna elnevette magát. Hosszú idő óta először könnyedén, ok nélkül.
A névtábla nélküli étterem címét a harmadik napon találta meg. Egy régi falba illesztett faajtó mögött kis belső udvar rejtőzött, szőlőlugas alatti asztalokkal és halk zenével. Két órát töltött ott. Bort kortyolt, valami elképesztően finomat evett, és nem sietett sehová. Egyáltalán sehová.
A telefonjához alig nyúlt. Gábor írt neki: eleinte rövid, dühös üzeneteket, aztán hosszú magyarázatokat, majd megint kurta mondatokat. Mária négyszer hívta, de minden alkalommal letette, mielőtt Anna felvette volna. Az ötödik napon mindketten elhallgattak.
Anna egyedül járta a várost. Felkapaszkodott a várhoz, lement a folyópartra, beült kis kávézókba, és órákig olvasott. Senki sem akart tőle semmit. Senki nem várta el, hogy megszervezzen, megfőzzön, megoldjon, elvigyen, hazahozzon vagy elintézzen valamit.
És éppen akkor, a hatodik napon, a folyó mellett ülve, kezében egy kihűlt — nem, még meleg — kávéval, megszületett benne a döntés.
Nem haragból. Nem hirtelen felindulásból. Hanem egészen csendesen, úgy, ahogy az ember kimond valamit, amit valójában már régóta tud.
Két héttel a hazatérése után beadta a válókeresetet. Egyedül vitte be az iratokat. Nem volt jelenet, nem volt sírás, nem volt hosszú magyarázkodás. Bement, leadta a papírokat, kijött. Odakint sütött a nap. Vett magának egy fagylaltot, aztán elindult dolgozni.
Gábor az utolsó pillanatig nem akarta elhinni, hogy ez valóban megtörténik. Telefonált, megjelent nála, beszélni próbált vele: hol kedvesen, hol keményen, aztán megint szelíden. Mária háromperces hangüzenetet küldött. Anna az első húsz másodperc után törölte.
Péter véletlenül tudta meg. Összefutottak a folyosón, Anna mellékesen megemlített valamit, ő pedig csak bólintott, és nem kezdett faggatózni. Este, a kávégép mellett mindössze ennyit kérdezett:
— Milyen volt Budapest?
— A legjobb hely, ahol valaha jártam — felelte Anna.
— Megtaláltad azt a bizonyos faajtót?
— Meg.
Péter elmosolyodott. Anna is.
Hogy mi következik ezután, arról fogalma sem volt. Előtte állt a vagyonmegosztás, a beszélgetések sora, mások véleménye, és persze Mária, aki biztosan nem fogja szó nélkül hagyni a történteket. Mindez valóságos volt, elkerülhetetlen és fárasztó.
De volt valami más is.
Egy reggel, amikor senkinek nem kellett elszámolnia semmivel. A saját lakásának csendje, amely nem nyomasztotta, hanem élt körülötte. A sarokban álló bőrönd, amelyből még mindig mintha Budapest illata áradt volna.
És valahol előtte ott volt a következő faajtó is. Még nem tudta, mi vár mögötte.
De abban már biztos volt, hogy ki fogja nyitni.
A válást szeptemberben mondták ki.
Gábor az anyjával érkezett a bíróságra. Mária a folyosón ült, olyan arccal, mintha személyesen őt érte volna a legnagyobb sértés, és hangosan magyarázott valamit a mellette ülő nőnek a hálátlan emberekről meg a mai asszonyokról. Anna elment mellettük, udvariasan biccentett, majd benyitott a tárgyalóterembe.
Az egész kevesebb mint fél óráig tartott.
Kifelé menet Gábor a lépcsőn érte utol.
— Anna. Várj egy percet.
Megállt.
— Nem bántad meg? — kérdezte a férfi. Nem volt benne düh. Csak kérdezett. Talán az egész idő alatt most először igazán emberien.
Anna egy pillanatra elgondolkodott. Őszintén végiggondolta.
— Nem — mondta végül. — És te?
Gábor nem válaszolt. Félrenézett, zsebre dugta a kezét, aztán visszaindult oda, ahol az anyja várta.
Anna lement a lépcsőn, és az ellenkező irányba indult.
Októberben Péterrel először ittak bort nem a munkahelyi kávégép mellett, hanem egy rendes étteremben. Nem volt különösebb oka, egyszerűen így alakult. Sokáig beszélgettek: városokról, munkáról, arról, hogyan képes az ember éveken át valaki más életét élni úgy, hogy észre sem veszi.
Péter nem sürgetett semmit. Anna sem.
Új és szokatlan érzés volt, hogy van mellette valaki, akinek nem kell bizonygatnia semmit.
Novemberben vett magának egy új bőröndöt. Szép, kék darab volt, dupla kerekekkel. A szoba sarkába állította, és néha csak úgy ránézett, mintha egy ígéretet látna benne, amelyet saját magának tett.
Azt még nem döntötte el, hová utazik legközelebb. Talán Lisszabonba. Talán Isztambulba. Talán valami egészen váratlan helyre.
A lényeg az volt, hogy most már biztosan el fog indulni.