…és a matrac alá csúsztat egy kisméretű, nejlonba tekert csomagot. A képen nem volt semmi elmosódott vagy félreérthető: Erzsébet arca, a mozdulatai, még az is tisztán kivehető volt, ahogy körbenéz, mielőtt elrejti a holmit.
A szobára olyan csönd zuhant, hogy a konyhából átszűrődő csöpögés is hallatszott. Erzsébet arca hamuszürkére váltott, mintha egyetlen pillanat alatt kiszaladt volna belőle minden vér.
– Ez meg mi a… – rekedten szólalt meg László. – Erzsébet, te mégis miféle mesét adtál elő nekem?
– És még nem értünk a végére – mondta Anna, majd átváltott egy másik ablakra. – Péter, most te figyelj ide. Ezek a számlakivonataid. Fél éven keresztül a közös pénzünkből utalgattál az anyádnak „kezelésekre”, amelyek nem is léteztek. Összesen hárommillió-kétszázezer forintról beszélünk. Ez már nem családi apróság, hanem csalásgyanús ügy. És itt van ez is: a hangfelvétel arról a poloskáról, amit tegnap este az édesanyáddal együtt raktatok a szekrény mögé. Hallod? Éppen azt vitatjátok meg, hogyan lehetne engem a legügyesebben csőbe húzni.
Péter rogyadozva ült le a székre. Tenyerébe temette az arcát, a válla apró, ideges rándulásokkal remegett.
– Akkor most tisztázzuk – Anna határozott mozdulattal lehajtotta a laptop fedelét. – László, a matrac alatt lévő csomagban porcukor van, ezt már ellenőriztem. De a hamis bejelentés, a bizonyíték elhelyezése és a magánéletembe való beavatkozás ténye rögzítve van. Erzsébet, tíz perce van. Vagy most, László jelenlétében írásba adja, hogy visszafizeti a hárommillió-kétszázezer forintot, és azonnal leadja a kulcsokat, vagy hivatalos feljelentés lesz belőle: hamis vád, hamis bizonyíték gyártása, jogosulatlan megfigyelés. És higgye el, abból nem fog sértetlenül kisétálni.
– Anna, kérlek… ne haragudj – nyöszörögte Péter anélkül, hogy felnézett volna. – Mi csak azt akartuk, hogy… egy kicsit engedékenyebb legyél.
– Engedékenyebb? – Anna tekintetében megvetés villant. – Péter, te nem férj vagy. Hanem tettestárs. Pakold össze a holmidat. Hétfőn beadom a válókeresetet. A lakás az enyém. A családunkból elsíbolt pénzért pedig felelni fogsz. Ha anyád ma nem adja vissza, akkor majd az ő lakásán hajtjuk be.
Erzsébet kinyitotta a száját, mintha még lenne mondanivalója, de Anna pillantása elnémította. Hideg, tárgyilagos, szakmai nézés volt ez; olyan emberé, aki látott már nála sokkal dörzsöltebb alakokat is. Az asszony félbehagyott mondattal megtorpant, majd reszkető kézzel a táskájába nyúlt. A korábbi fölény lepattogzott róla, és alóla előbújt a kicsinyes, riadt, nyomorult valóság.
Erzsébet az előszobában állt, és annyira remegett a keze, hogy többször is mellészúrt, mire sikerült a kulcsot a zárba illesztenie. Utoljára nyitotta ki ezt az ajtót. Mellette Péter görnyedt a táskák súlya alatt, összetört és jelentéktelen alaknak tűnt. László mögöttük állt, tüntetően az ablak felé fordulva. Látszott rajta, hogy undorodik attól, milyen ügyesen használták fel vakon.
Erzsébet még egyszer hátranézett. Talán abban reménykedett, hogy Anna szemében talál valami maradék szánalmat, egyetlen apró repedést a keménységen. De nem volt ott semmi. Csak lezárt, üres nyugalom.
Abban a pillanatban megértette, hogy a tekintélye, amellyel évekig uralkodott a fián, porrá omlott. Nemcsak a pénzt kell visszafizetnie. Azzal is együtt kell élnie, hogy az a „tűrő meny”, akit gyengének hitt, egyetlen mozdulattal romba döntötte az ő gondosan felépített kis világát. A nagyképűség helyét ragacsos, fullasztó félelem vette át: egy magányos öregkor réme, egy szűk lakásban, amelyért talán még bíróságra is járhat.
Anna becsukta utánuk az ajtót, majd kétszer ráfordította a zárat. A lakásban végre valódi csend lett. Odalépett az ablakhoz, és nézte, ahogy odalent két apró alak siet a megálló felé. Nem érzett diadalt. Csak nehéz, kongó ürességet.
Eszébe jutott, amikor Péterrel együtt választották a függönyöket. Amikor még elhitte, hogy a szolgálat, a gyanakvás, a nyomozói ösztönök mind a múlt részei maradtak, és ebben az otthonban egyszerűen csak nő lehet.
Most már tudta: a szakmai cinizmust nem lehet végleg kimosni az ember lelkéből. A szerelem is csak egy újabb „anyag” volt, amelynek meghamisítását ő maga engedte meg.
Lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és a széf üres polcára tette. Többé nem volt áldozat. És nem volt feleség sem.
Ismét azzá vált, aki valójában mindig is volt: operatív emberré, aki rendet tett a saját területén. Mocskos, keserű, de törvényes rendet.