A kulcstartót három évvel korábban Anna hozta neki Veszprémből. Péter akkor nevetve azt mondta: „Na, most már biztosan nem tévedek el.”
Az ajtó becsukódott mögötte. Anna a kanapén maradt, és a lépcsőházból érkező zajokat figyelte. A lift már második hete nem működött, ezért minden lépés külön, élesen verődött vissza a falakról: negyedik emelet, harmadik, második. Aztán odalent tompán csapódott a kapu.
Ennyi volt.
Felállt, az ablakhoz ment. Látta, ahogy Péter a kocsi felé indul. Lilla már az anyósülésen ült. Az arcát Anna nem tudta kivenni, csak a sötét haját látta, meg a kezét, amellyel megigazította a visszapillantó tükröt.
Az autó elhajtott.
Anna még egy darabig ott állt az üveg előtt. Talán egy percig, talán tovább. Végül behúzta a függönyt, leereszkedett a padlóra, és átkarolta saját magát. Nem sírt. Csak ült mozdulatlanul. A parketta hidege lassan kúszott fel a talpától a térdéig, onnan tovább, míg végül úgy érezte, az egész teste belülről fázik.
Megszólalt a telefon. Az anyja volt.
– Elment?
– El.
– Gyere át hozzám. Főztem levest.
– Anya, nem vagyok éhes.
– Nem azt kérdeztem, éhes vagy-e. Azt mondtam, gyere.
Anna elmosolyodott. Aznap először.
Mária egy régi, Kádár-korból itt maradt társasházban lakott, olyan épületben, amelynek lépcsőháza még őrizte a múlt század szagát. A lakásban céklás leves illata keveredett öreg könyvekével és valami halvány, virágos aromával. Az ablakpárkányokon ibolyák sorakoztak, pontosan tizenhét cserép. Mária minden reggel megszámolta őket, mintha attól tartana, hogy éjszaka valaki ellop egyet.
Amikor Anna belépett, az anyja a tűzhelynél állt. Alig volt magasabb százötvennyolc centinél, mégis valahogy nagyobbnak tűnt. Széles vállú asszony volt, rövidre vágott, ősz hajjal, amelyet ő maga csak „fiús frizurának” nevezett. Otthoni ruhája fölött kék kötényt viselt, rajta sárga napraforgókkal.
– Ülj le – szólt hátra Mária anélkül, hogy megfordult volna.
Anna engedelmesen helyet foglalt. Az asztal már meg volt terítve: mélytányér, kanál, fa vágódeszkán vastag szeletekre vágott kenyér. Az anyja mindig bő kézzel szelte a kenyeret. Azt szokta mondani, vékonyan csak az vágja, aki sajnálja.
– Anya…
– Előbb egyél.
– Péter azt mondta, te ezt előre kitaláltad. Hogy azért van a lakás a te neveden, mert tudtad, hogy ez lesz.
Mária ekkor fordult meg. A kezében fakanalat tartott, a kanálról piros leves csöpögött a linóleumra. Észre sem vette.
– Persze, hogy tudtam.
– Mit tudtál?
– Azt, hogy a férfiak elmennek. Nem mind. De elég sok ahhoz, hogy az ember ne bízza a szerencsére.
Nem keserűen mondta. Inkább úgy, mintha az aznapi időjárást közölné.
Anna a tányérjába nézett. A leves sűrű volt, mélyvörös, a közepén fehér tejfölfolttal.
– Apa is elment.
Mária néhány másodpercig hallgatott. Aztán leült mellé.
– Apád akkor ment el, amikor te négyéves voltál. Egy pénztárosnőhöz, a közértből. Emlékszel arra a boltra a saroknál?
– Nem.
– Jobb is. Elment, a lakás pedig az övé volt. Az anyja adta nekünk esküvőre. Én meg ott maradtam veled, egyetlen bőrönddel. Kivettem egy szobát Judit néninél a Gyár utcában. Hat négyzetméter volt az egész, a vécét a többi lakóval közösen használtuk. Te egy összecsukható ágyon aludtál.
Anna hallotta már ezt a történetet. Régebben azonban csak múltnak tűnt, egy távoli, idegen élet darabjának. Most inkább használati utasításként hatott.
– Tizenkét évig gyűjtögettem – folytatta Mária. – Tizenkét teljes évig. Aztán vettem egy garzont. Később eladtam, hozzátettem, amit addigra félreraktam, és megvettem ezt a kétszobásat. Mindent a saját nevemre. Mert egyetlen ember van, akiről biztosan tudhatod, hogy nem hagy el: te magad.
Felállt, visszament a tűzhelyhez, majd egy ronggyal feltörölte a linóleumról a lecsöppent levest.
– Amikor hozzámentél Péterhez, megvettem nektek azt a lakást. A saját pénzemből. És a nevemen hagytam. Nem azért, mert nem bíztam benne. Hanem mert ismerem az életet. Az életben nem bízom.
Anna megfogta a kanalat. A forró leves megégette a nyelvét, ő pedig összeszorította a szemét ettől a kicsi, egyszerű, legalább érthető fájdalomtól.
– Szerinte ez nem tisztességes.
– És más nőhöz költözni tisztességes?
Anna nem felelt. Csak ette tovább a levest. Finom volt. Amit az anyja főzött, az mindig finom volt. Mária úgy főzött, mintha az étel képes volna helyreragasztani azt, ami eltört.
A válást májusban mondták ki. Gyorsan, hétköznapi módon, majdnem olyan közönyösen, mint amikor az ember befizet egy csekket. Bementek az anyakönyvi hivatalba, aláírták a papírokat, aztán külön léptek ki az utcára. Anna balra indult, Péter jobbra. A napfény éles volt, májusi, kegyetlenül derűs.
Hazafelé betért egy CBA-ba. Tejet vett, kenyeret, meg narancsot. A gyümölcsökkel a kezében egy pillanatig állt a polc előtt, aztán visszatette őket a helyükre.
Nem. Erre már nincs szükség.
Otthon csend fogadta. Valódi csend. Nem az a fajta, amikor valaki a másik szobában ül, és nem szól semmit. Hanem a teljes, sűrű némaság, amelyben az ember egyedül van, és még a levegő sem mozdul.
Anna végigment a lakáson. Hálószoba. Konyha. Erkély. Péter nyomai még mindenütt ott maradtak: a párna horpadása azon az oldalon, ahol ő aludt; a szög a falban, amelyen valaha a gitárja lógott; a karcolás a padlón, amit akkor ejtett, amikor egyszer dühében odébb rúgott egy sámlit.
Csakhogy ő maga már nem volt ott. Ettől a lakás egyszerre tűnt nagyobbnak és kisebbnek.
Anna kinyitotta a szekrényt. A felső polcon irattartó mappa feküdt. Leemelte, szétnyitotta. Tulajdoni lap Mária nevére. Adásvételi szerződés. Az anyja személyi igazolványának másolata.
Minden a helyén volt. Minden szabályos volt. Mária gondoskodott róla.
Anna visszatette a mappát, becsukta a szekrényt. Aztán azonnal újra kinyitotta, és átrakta az iratokat az alsó polcra, oda, ahol korábban Péter pólói hevertek.
Ott kényelmesebb lesz.
Egy héttel később Eszter hívta.
– Na, hogy vagy?
– Élek.
– Ezt magamtól is sejtem. Valami részletesebbet mondj.
– Csend van. Üresség. Furcsa az egész. Mintha kihúztak volna egy fogat, és a nyelvem folyton odatévedne a helyére, de ott már nincs semmi.
Eszter halkan felhorkant.
– Elmúlik. A lyuk be fog gyógyulni. Emlékszel, meséltem az én esetemet?
– Azt, amelyik egy emelettel feljebb költözött?
– Egy év múlva onnan is elment. Kiderült, hogy az új nője iszik. Az én lakásomon meg osztozkodni akart. Még szerencse, hogy addigra már eladtam.
Anna hallgatta, és közben arra gondolt, mennyire egyformák ezek a történetek. Más nevek, más lépcsőházak, más címek, de a lényeg mindig ugyanaz: valaki kilép az ajtón, és utána megkezdődik az alkudozás a falakról.
Eszter a vonal túlsó végén elhallgatott egy pillanatra, mintha csak most jutott volna eszébe, miért is telefonált.