– Figyelj – szólalt meg végül Eszter –, beteg a macskám. Béla. El tudnál jönni szombaton, hogy mellette legyél egy kicsit? Ki kell mennem a telekre.
– El tudok.
Anna elmosolyodott. Eszter soha nem tette fel azt a kérdést, hogy „magányos vagy?”, és nem mondogatta neki, hogy „tarts ki”. Egyszerűen csak megkérte, hogy vigyázzon a macskára. Ez pedig többet ért minden részvétnél.
A június hőséget hozott, és vele együtt azt az ürességet is, amelyhez Anna lassan hozzászokott. Vett új függönyöket. A hálószoba falát halványzöldre festette, egyedül, hengerrel, közben összekente a pólóját és a padló jó részét is. Kiszedte a szöget, amelyen korábban a gitár lógott, és a helyére egy apró, fakeretes tükröt akasztott.
A tükör a nagymamája lakásából maradt rájuk. Az anyja hozta el valamikor régen, még Anna gyerekkorában, azóta az előszobai felső szekrényben hevert újságpapírba csomagolva. Anna kibontotta, áttörölte egy ronggyal. Az üveg szélein kissé opálos volt már, de középen tisztán mutatta a képet. Belenézett, és egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha nem is saját magát látná.
Pedig az arca ugyanaz maradt. Ugyanazok a szürke szemek, ugyanaz a világosbarna haj, ugyanaz az apró anyajegy a nyakán, kicsivel a füle alatt. Csak a tekintete változott meg. Mintha valaki leemelte volna róla azt a feszültséget, amely eddig az arccsontján és a homlokán ült. Nem tűnt fiatalabbnak, de idősebbnek sem. Egyszerűen szabadabbnak látszott.
Hátralépett a tükörtől, aztán felhívta az anyját.
– Anya, kifestettem a falat.
– Milyen színűre?
– Zöldre. Nagyon halványra. Olyan mentás árnyalat.
– Szép szín. Gyere át vasárnap, sütök valami pitét.
– Almásat?
– Meggyeset. Almából még nincs jó, korai lenne.
Anna letette a telefont. Odakint gyerekek kiabáltak az udvaron, valahol egy kutya ugatott. Teljesen hétköznapi este volt, semmi különös nem történt benne. Leszámítva azt, hogy fél év óta először érezte úgy: otthon van.
Péter júliusban jelentkezett. Anna nem számított rá. Amikor meglátta a nevét a kijelzőn, néhány másodpercig csak nézte, mielőtt felvette.
– Igen?
– Anna, szia. Hogy vagy?
– Megvagyok.
Csend következett. A háttérben autók zaja hallatszott, nyilván az utcáról telefonált.
– Figyelj, gondolkodtam… a lakással kapcsolatban.
Anna elvette a fülétől a készüléket, ránézett a kijelzőre. Péter neve, Péter száma. Aztán visszaemelte.
– A lakás nem az enyém, Péter. És nem is a tiéd. Ezt már megbeszéltük.
– Tudom, tudom. Csak… nincs hová mennem.
Anna lehunyta a szemét. Hát persze. Itt volt megint az a régi, ismerős, húzó érzés: amikor valaki segítséget kér, és ő már nyújtaná is a kezét, mielőtt végiggondolná, mit tesz.
– És Lilla?
– Mi… szakítottunk.
A konyhában hirtelen nagy lett a csend. Anna a fehér bögrét nézte, azt, amelyiknek lepattant a pereme. Mindig ugyanott állt. Mellette már nem volt ott a másik.
– Sajnálom – mondta végül.
– Nem maradhatnék nálad egy ideig? Csak átmenetileg. Amíg találok valamit.
– Nem.
– Anna…
– Nem, Péter.
Nyugodtan mondta. Nem volt benne düh, és káröröm sem. Csak egyetlen szó volt: nem. Olyan, mint amikor az ember pontot tesz a mondat végére.
– Rendben – felelte Péter kis szünet után. – Rendben.
A hívás megszakadt. Anna letette a telefont az asztalra. Az ujjai nem remegtek. Teát töltött magának a fehér bögrébe, és állva itta meg, miközben az ablakon át nézte a lassan sötétedő udvart.
Augusztusban az anyja megjelent a pitével. Meggyes volt, ahogy ígérte, csak éppen egy hónappal később.
Belépett, levette a cipőjét, és egyenesen a konyhába ment. Körbepillantott. Észrevette az új függönyöket, az átfestett falat, a szög helyén függő tükröt.
– Jó lett – mondta Mária. – Olyan, mint te.
Leültek az asztalhoz. A pite még meleg volt, a meggy sötétbordó foltokban ütött át a tésztán. Az anyja nagy késsel szeletelte, a lé lassan rácsorgott a tányérra.
– Anya, telefonált.
– Ki? – kérdezte Mária, bár pontosan tudta.
– Péter. Azt kérte, hadd lakjon itt egy ideig.
– És te mit mondtál?
– Azt, hogy nem.
Mária abbahagyta a szeletelést. A lányára nézett. Hosszan, legalább öt másodpercig, ami nála felért egy egész beszéddel.
– Ügyes vagy.
Csak ennyit mondott. Anna érezte, ahogy ez az egyetlen szó leülepszik benne, melegen és súlyosan, mint egy napon át hevült kő.
Ették a pitét, és közben hallgattak. Nem azért, mert nem lett volna miről beszélniük. Hanem mert néha a csend maga a beszélgetés. Mária az ablak felé fordult. Anna az anyját figyelte, és arra gondolt: itt ül ez az asszony, aki tizenkét éven át gyűjtögetett egy lakásra, egyedül nevelte fel a lányát, soha nem panaszkodott, és egyszer sem engedte vissza azt a férfit, aki elment.
Nem magyarázta el neki, hogyan kell élni. Egyszerűen megmutatta.
– Finom a pite – jegyezte meg Anna.
– Persze, hogy finom. Három órán át gyúrtam a tésztát.
Anna felnevetett. Mária először meglepetten nézett rá, aztán ő is elnevette magát. Furcsán csengett a nevetés abban a lakásban, ahol hónapok óta olyan nagy volt a csönd. Mintha a falak még nem tudták volna, mit kezdjenek vele.
Este, miután az anyja hazament, Anna elmosogatott. A fehér, csorba peremű bögre egyedül állt a szárítón. Felemelte, megforgatta a kezében. A sérülés régi volt, még Péter előtti. Az anyja vette neki a piacon, amikor Anna húszéves volt. Semmi különös nem volt benne: fehér fajansz, minta nélkül, felirat nélkül.
Mégis mindent kibírt. Az esküvőt, a közös éveket, a némán elfogyasztott vacsorákat, azt a reggelt, amikor Péter azt mondta, elmegy, és azt a szombatot is, amikor elvitte a holmiját. A bögre maradt a helyén. Ahogy az anyja. Ahogy végül Anna is.
Betette a bögrét a szekrénybe. Nem vissza a szárítóra, hanem rendesen a polcra, oda, ahol a vendégeknek tartott edények álltak. Majd előveszi, ha teát akar inni. Vagy ha jön valaki, akinek ő maga nyit ajtót.
A konyhai csap csöpögött. Anna elővette a telefonját, megkereste a vízvezeték-szerelő számát, és keddre időpontot kért.
Aztán lekapcsolta a villanyt, és bement a hálószobába. A fal zöld volt, mentaszínű és nyugodt. A fakeretes tükör az üres szobát verte vissza. És ez így rendben volt.
Anna lefeküdt. A lepedő mosóporillatú volt, egy kevés levendulával keveredve; az utolsó mosásnál egy apró ágacskát dobott a dobba. Az ablakon túlról beszűrődött a város moraja: autók, hangok, valakinek a távoli nevetése.
Behunyta a szemét. Holnap kedd. Jön a szerelő. A csap elhallgat.
És akkor egészen csend lesz.