Újra. Ugyanúgy, mint amikor a blokkok miatt mentegetőzött. Ugyanúgy, mint amikor a bundát az idegeivel meg a magas vérnyomásával magyarázta.
Csakhogy a vacsora előtti napon történt valami.
Dóra továbbított nekem egy hangüzenetet. Erzsébet véletlenül küldte el neki: Katalinnak szánta, a barátnőjének, csak rossz helyre nyomott, és az unokájához ment. Három perc tizenkét másodperc volt az egész.
Elindítottam. Először állva hallgattam. Aztán le kellett ülnöm.
„Katikám, el sem tudod képzelni. Nóra minden szombaton hozza nekem a bevásárlást, kiváltja a gyógyszereimet, felmossa a lakást. Gábor meg pénzt ad. Hová mennének? Egyedül vagyok, hát kinek segítsenek, ha nem nekem? Ha meg nem akarnának jönni, felhívom Gábort, és azt mondom, szúr a szívem. Azonnal rohannak. Hibátlanul működik, ki van próbálva!”
Ezután nevetés hallatszott. Rövid, száraz nevetés. Majd folytatta: „Persze mások előtt azt mondom, hogy teljesen magamra hagytak, senkinek sem kellek. Ők nem tudják az igazat. És jobb is, ha nem tudják. A sajnálat a legjobb póráz, Katikám. Ezt jegyezd meg.”
Három perc tizenkét másodperc. Kétszer hallgattam végig.
A kezem nem remegett. Az ölembe tettem, szépen egymásra, ahogy máskor is. Belül viszont valami elszakadt. Nem hangosan, nem drámaian. Inkább úgy, mint amikor túl erősen húzol egy cérnát az anyagban: nem robban szét, csak halkan pattan egyet, és onnantól már nincs tovább.
Nem hívtam fel Gábort. Erzsébetnek sem telefonáltam. Elmentettem a felvételt, aztán visszaültem a varrógéphez, és folytattam a megrendelést. Éjjel kettőig dolgoztam. A varrás egyenes maradt, a kezem nyugodt volt. Csak egyszer szúrtam meg az ujjam, de azt is csak akkor vettem észre, amikor egy apró, barnás pötty megjelent az anyagon.
Másnap elmentem a vacsorára.
A nagy szobában már meg volt terítve az asztal. Erzsébet kitett magáért: töltött káposzta, saláta, káposztás pirog, hat tányér. Rajtunk kívül ott volt Andrea, Gábor húga a férjével, és Erzsébet barátnője, Katalin is. Az a bizonyos Katalin. Alacsony, rövid hajú nő volt, figyelmes, mindent rögzítő tekintettel.
Gábor kompótot töltött mindenkinek. Dóra mellettem ült, és a villájával piszkálta a salátát. Ő tudott a hangfelvételről. Hiszen ő küldte el nekem.
Az első húsz percben minden egészen rendben ment. A töltött káposzta tényleg finom volt, ki is mondtam:
– Nagyon jó lett, Erzsébet.
Bólintott, de nem rám nézett. A vendégeket figyelte.
Aztán belekezdett.
– Tudjátok – fordult Andrea felé –, én tulajdonképpen teljesen egyedül vagyok. Egészen egyedül. Gáborka persze néha benéz, de Nóra… hát ő aztán végképp. Mikor ült le velem utoljára normálisan beszélgetni? Berohan, ledob egy szatyrot, aztán már megy is. Mintha valami fertőző beteg lakna itt.
Andrea rám pillantott. Én nem szóltam. Csak az ölemben tartottam a kezem.
– És a főzés? – folytatta Erzsébet, miközben újra töltött magának kompótot. – Azt hiszitek, egyszer is főzött nekem egy tányér levest? Nyolc év alatt? Egyszer sem. Egyetlenegyszer sem. Mindent én csinálok: főzök, mosok, takarítok. Neki meg ott vannak a rendelései. A rongyai. A függönyei.
Hazugság volt. Minden második szombaton főztem neki levest. Csirkehúslevest, mert zsírosat nem ehetett. De hallgattam. Csak számoltam a perceket.
– Ha hoz is élelmiszert, az is olyan, amilyen. A kenyér száraz, a tejnek másnap lejár a szavatossága. Mintha direkt a legrosszabbat választaná ki. A pénz meg, jegyezzük meg, a fiamé. Nem az övé.
Gábor felemelte a fejét, látszott rajta, hogy mondana valamit, de Erzsébet már át is váltott a következő pontra.
– És az unoka? Dórát én is neveltem, éjszakákat virrasztottam miatta, most meg? Se köszönés, se köszönet. Havonta egyszer felhív két percre, és kész. Még a születésnapomra sem küldött egy képeslapot.
Dóra letette a villát. Az arca elsápadt. Az asztal alatt óvatosan a térdére tettem a kezem. Dóra igenis küldött képeslapot. Virágot is. Ajándékot is hozott: kézkrémkészletet. Erzsébet azonban láthatóan úgy döntött, ezek nem számítanak.
Az anyósom csak mondta tovább. Arról, hogy én „minden fillért megszámolok”, és „sajnálom a pénzt az anyósomtól”. Arról, hogy Gábor „papucs alatt van”, és már a saját édesanyja mellett sem mer kiállni. Arról, hogy én „rongyokkal bíbelődöm”, és „a család helyett a varrógép mellett ülök”. Meg arról is, hogy az ő idejében a menyek még tisztelték az anyósukat, mostanra viszont „mindenki teljesen elkanászodott”.
Katalin közben hallgatott, és a szalvétáját igazgatta. Ugyanaz a Katalin, akinek a hangüzenet eredetileg szólt. Ő tudta az igazat. Hallotta Erzsébettől a másik változatot is. Mégsem nyitotta ki a száját.
Negyven percig tartott. Ránéztem az órára, mert a számolás régi szokásommá vált. Hat negyvenötkor kezdte, hét huszonötkor hagyta abba.
Andrea a szalvétáját gyűrögette. Andrea férje a plafont tanulmányozta. Gábor a tányérjába bámult, és csendben maradt.
Senki nem állította meg. Egyetlen ember sem mondta ki az asztalnál, hogy: „Erzsébet, elég.”
Amikor végre elhallgatott, és ivott egy korty kompótot, megszólaltam:
– Befejezte, Erzsébet?
Felvonta a szemöldökét.
– Tessék?
– Csak szeretném tudni, hogy mindent elmondott-e. Nehogy később az legyen, hogy valami kimaradt.
– Mindent elmondtam – felelte.