– felelte, és közben megigazította az ujján a gyűrűt.
– Rendben.
Benyúltam a zsebembe a telefonomért. Megnyitottam a hangüzenetet, letettem a készüléket az asztal közepére, kijelzővel felfelé, aztán rányomtam a lejátszásra.
„Katalinkám, el sem hinnéd. Nóra minden szombaton cipeli nekem a bevásárlást, kiváltja a gyógyszereimet, felmossa a lakást…”
Erzsébet hangja betöltötte az ebédlőt. Ugyanaz a hang volt, ugyanazokkal a hangsúlyokkal, csak éppen egészen más szavakkal. Olyanokkal, amelyeket most nem nekem szánt.
Katalin abbahagyta a rágást. Andrea kezéből kicsúszott a szalvéta. Gábor lassan felemelte a fejét.
„Hová mennének? Egyedül vagyok, hát kinek segítsenek, ha nem nekem? Ha meg nem jönnének, felhívom Gáborkát, és azt mondom, szorít a szívem. Abban a pillanatban rohannak. Hibátlanul működik, már kipróbáltam!”
Három perc tizenkét másodperc volt az egész. Mégis úgy nyúlt, mintha egy teljes órán át hallgattuk volna.
„A sajnálat a legjobb póráz, Katalinkám. Ezt jegyezd meg.”
Csend lett. Olyan sűrű, fojtogató csend, hogy még a falióra ketyegése is túl hangosnak tűnt.
– Ez meg mi volt? – Andrea az anyjára meredt. – Anya… ez te vagy?
Erzsébet lassan felállt. Az arca szinte krétafehérré vált, keskeny ajkai eltűntek, mintha összeolvadtak volna a bőrével.
– Hogy merted? – suttogta. – Hogy volt merszed… hallgatózni… felvenni…
– Én semmit sem vettem fel – mondtam nyugodtan. – Ezt ön küldte el. Véletlenül. Csak nem Katalinnak, hanem Dórának.
Minden tekintet Katalinra szegeződött. Ő egy szó nélkül felállt, és elkezdte összeszedni a táskáját. Nem magyarázkodott, nem búcsúzott el. Egyszerűen elment.
– Gáborkám – fordult Erzsébet a fia felé, és most már megremegett a hangja. – Gáborkám, ezt kiragadták a szövegkörnyezetből. Én nem úgy értettem…
– Anya – szólalt meg Gábor halkan –, a „póráz” milyen szövegkörnyezetben jelent mást?
Erzsébet belekapaszkodott a szék támlájába. Aztán a mellkasához kapott.
– Rosszul vagyok – jelentette ki. – A szívem. Hívjatok mentőt.
Ránéztem. Eszembe jutott a hangfelvétel: „Felhívom Gáborkát, és azt mondom, szorít a szívem. Abban a pillanatban rohannak. Hibátlanul működik.”
Nem szóltam semmit.
Andrea sem. Úgy látszik, ő is pontosan hallotta, amit én.
Gábor felállt, töltött az anyjának egy pohár vizet. Erzsébet megitta. Aztán kiegyenesedett, rám nézett, és kimérten közölte:
– Ha én ilyen szörnyű anya vagyok, akkor nem kell tőletek semmi. Se bevásárlás. Se gyógyszer. Megleszek. Egész életemben megvoltam a könyöradományaitok nélkül.
Bement a szobájába, és rácsapta az ajtót.
Még vagy tíz percig ültünk az asztalnál. A töltött káposzta kihűlt. A pogácsák is. Andrea összekészült, és anélkül ment el, hogy rám nézett volna. A férje csak vállat vont; egész este ez volt az egyetlen reakciója.
Gábor némán mosogatott. Én összeszedtem a holmimat. Dóra a folyosón várt.
Az autóban Gábor végül megszólalt:
– Ezt négyszemközt is elintézhetted volna vele. Miért kellett mindenki előtt?
– Ő is mindenki előtt mondta el, hogy rossz feleség vagyok. Negyven percen át. Mindenki füle hallatára.
– Az más.
Erre már nem válaszoltam. Vezettem, és közben azon gondolkodtam, hogy talán tényleg lehetett volna másképp. Talán egyszerűen abba kellett volna hagynom az odajárást. Csendben, jelenet nélkül, hangüzenetek nélkül. Csak nem menni többé.
De akkor mindenkinek azt mesélte volna, hogy a menye magára hagyta a szegény öregasszonyt. És mindenki hitt volna neki. Még újabb nyolc évig.
Három hét telt el azóta.
Erzsébet tartja magát a kijelentéséhez. Senkit sem hív. Sem engem, sem Gábort, sem Dórát, sem Andreát. Andrea telefonon mondta el Gábornak, hogy az anyjuk nem nyit ajtót, és nem veszi fel a telefont. „Ha senkinek sem kellek, majd leélem egyedül, ami hátravan” – ezt üzente vele.
Gábor szombatonként elmegy hozzá. Egyedül. Leteszi az ajtó elé a bevásárlószatyrot, Erzsébet pedig csak akkor viszi be, amikor ő már elment. Én nem megyek vele.
Itthon furcsa lett a csend. A szombatok üresek. Nyolc év után először nem kell sehova rohannom. Varrhatok, teát főzhetek, vagy akár csak ülhettek mozdulatlanul. Gábor viszont elhallgatott. Nem veszekszik, nem vádaskodik, egyszerűen csak nem beszél. Régen esténként beszélgettünk, most bekapcsolja a tévét, bámulja egy darabig, aztán lefekszik. Köztünk pedig ott ül valami nehéz, nyugtalanító hallgatás.
Dóra tegnap felhívott.
– Anya, értem, miért csináltad – mondta. – De talán nem így kellett volna.
Talán tényleg nem így. Lehet, hogy elég lett volna egyszerűen nem menni többé. Nem fizetni. Nem felmosni. Nem gyógyszert hordani. És nem lejátszani semmilyen felvételt.
Csakhogy akkor Erzsébet most is azt mesélné a vendégeinek, milyen rossz asszony jutott a fiának. Én pedig továbbra is hallgatnék.
Nyolc éven át vittem neki az élelmiszert, kifizettem a gyógyszereit, takarítottam nála, és közben végighallgattam, hogy milyen rossz meny vagyok. Havonta nagyjából negyvennyolcezer forint ment el a bevásárlásra és a patikára. Szinte minden szombatom az övé volt. Köszönetképpen pedig kaptam negyven perc nyilvános megaláztatást.
Gábor szerint én tettem tönkre a kapcsolatát az anyjával. Lehet, hogy igaza van. De ez a kapcsolat eddig azon állt, hogy én csendben tűrtem.
Én pedig belefáradtam a hallgatásba.
Le kellett volna nyelnem az egészet, és tovább hordani neki a szatyrokat minden szombaton? Vagy nyolc év némaság után már elég volt?