— Nórácska… — szólalt meg végül Mária, de a hangja hirtelen elvékonyodott. — Te mikor jöttél meg?
— Az előbb — felelte Nóra egyenletesen.
— Ó, hát… mi csak teázgattunk itt a szomszédasszonnyal…
— Hallottam.
Az arca továbbra is nyugodtnak tűnt, ám a tekintete megkeményedett. Nem volt benne sem kapkodás, sem hisztéria, csak hideg, éles figyelem.
Nóra nem emelte fel a hangját. Nem csapott az asztalra, nem hadonászott. Egyszerűen ott állt, és az anyósára nézett.
Mária mégis összerezzent. Valami volt Nóra szemében, amitől kénytelen volt félrefordítani a tekintetét.
— Nóra, én nem úgy értettem…
— Tökéletesen hallottam, mit mondott — mondta Nóra halkan. — Mihasznának nevezett. Az én lakásomban. Idegen ember előtt.
Eszter néni olyan gyorsan pattant fel, mintha megégette volna a szék.
— Nekem mennem kell! Teljesen kiment a fejemből, hogy a leves a tűzhelyen maradt!
Tíz másodperc sem telt el, már kint is volt a lakásból.
— Mihaszna vagyok? Rendben. Akkor kiadom a lakást, maga pedig szedje össze a holmiját, és távozzon — közölte Nóra az anyósával.
A hangja továbbra sem volt hangos, mégis minden szava úgy csattant, mint egy pofon.
Mária felugrott a székről.
— Mi?! Nóra, miről beszélsz?!
— Pontosan arról, amit az imént hallott — Nóra összefonta a karját a mellkasa előtt. — Én vagyok az a mihaszna nő, aki egész nap itthon ül, és semmi haszna nincs. Így mondta az előbb a szomszédasszonynak, nem?
— Nem erre gondoltam!
— De. Pontosan erre. Minden egyes szót hallottam.
— Nóra, kérlek, én csak…
— A magyarázkodása nem érdekel. Három hónapja lakik az én lakásomban. Ingyen. Nem dolgozik. Egész nap a kanapén fekszik, sorozatokat néz. Engem pedig, aki megvettem ezt a lakást, és fizetem az összes számlát, mihasznának nevez. Különös logika.
— Nóra, én nem akartalak megbántani…
— De sikerült. És tudja mit? Ha már ekkora semmirekellő vagyok, akkor bérbe adom ezt a lakást. Lakjanak benne olyan emberek, akik megbecsülik, és fizetnek is érte. Maga pedig csomagoljon össze, és menjen el innen. Még ma.
A konyhára olyan csend ereszkedett, amelyben ezek a szavak végleges ítéletként hangzottak.
Mária tátott szájjal meredt rá. Látszott rajta, hogy nem akarja elhinni, amit hall.
— Te… te most kidobsz engem?
— Igen. Pontosan ezt teszem.
— De hát… én Gábor anyja vagyok!
— És ez mire jogosítja fel? Arra, hogy a saját otthonomban sértegessen?
— Én nem sértegettelek!
— Azt mondta, mihaszna vagyok. Azt is, hogy semmi hasznom. Ráadásul egy szomszéd előtt. Maga szerint ez nem sértés?
— Jaj, hát csak beszélgettünk…
— Akkor menjen, és beszélgessen máshol. Itt többé nincs szívesen látva.
Mária újra tiltakozni próbált, de Nóra már a szekrényhez lépett, és elővette az iratokat tartalmazó mappát. A telefonját is feloldotta.
— Nóra! Ezt nem teheted meg csak úgy! Három hónapja itt élek!
— Éppen ezért elég volt.
— De nincs hová mennem!
— Ez már nem az én gondom. Van saját lakása.
— Ott ott van a szomszédasszony!
— Akkor béküljön ki vele. Vagy béreljen ki valamit.
Nóra kinyitotta a szekrényt, kivette a kék irattartót, és sorban az asztalra tette a papírokat. Az adásvételi szerződést. A tulajdoni lapot. A lakás műszaki dokumentumait.
Mindet Mária elé csúsztatta.
— Látja? Ez a lakás az enyém. Az én nevemen van. A házasság előtt vettem. Én vagyok a tulajdonos, és én döntöm el, ki lakhat itt. Maga pedig többé nem fog itt lakni.
Aztán felemelte a telefonját, megnyitotta a böngészőt.
Nyugodt hangon még egyszer kimondta, mintha csak egy hivatalos tényt rögzítene: a lakás az ő különvagyona, és a döntés ebben a pillanatban megszületett.
Megnyitott egy hirdetési oldalt, majd elkezdte kitölteni a bérbeadáshoz szükséges adatlapot.
— Mit művelsz?! — kapott levegő után Mária.
— Feladok egy hirdetést, hogy kiadó a lakás.
— Te most viccelsz?!
— Egyáltalán nem. Teljesen komolyan gondolom. Kétszobás lakás Debrecenben, ötven négyzetméter, jó állapotú, igényesen felújítva, villamosmegálló és üzletek a közelben. Havi száznegyvenezer forint. Reális ár.
— Nóra, állj már le!
— Miért állnék? Hiszen maga mondta, hogy mihaszna vagyok. Akkor nekem nincs szükségem erre a lakásra.