Lakjanak benne olyanok, akik megbecsülik, és hajlandók fizetni érte.
— De hát Gábor! A férjedről beszélünk!
— Gábor majd talál magának helyet — vont vállat Nóra. — Akár magánál is.
Azzal megnyomta a gombot, és a hirdetés élesedett.
Gábor csak később érkezett haza. Este kilenc körül nyitott be a lakásba, és már az első pillanatban megérezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Az anyja kisírt szemmel ült a konyhában, Nóra pedig a szobában, az asztalnál, mozdulatlan arccal nézte a laptop képernyőjét.
— Mi történt itt? — kérdezte bizonytalanul.
— Kérdezd meg az édesanyádtól — felelte Nóra anélkül, hogy felnézett volna.
Gábor a konyha felé fordult.
— Anya, mi volt?
— Gáborkám! — tört ki Máriából a zokogás. — Kidob engem! A feleséged utcára akar tenni!
— Mi?! Nóra, ez igaz?
— Igen — bólintott a nő nyugodtan.
— De miért csinálnál ilyet?
— Menj csak be hozzá, és hallgasd meg, hogyan nevezett engem semmirekellőnek a szomszédasszony előtt — mondta Nóra jegesen. — Itt. Az én konyhámban. Az én lakásomban.
Gábor zavartan nézett az anyjára, de Nóra nem kezdett magyarázkodni. Egyszerűen megfordította felé a laptopot.
— Nézd meg.
A képernyőn ott volt a frissen feladott hirdetés. Fotók a lakásról, rövid leírás, pontos címkörnyék, ár.
„Kiadó kétszobás lakás Debrecenben. 50 négyzetméter. Igényesen felújított, beépített konyhával. Villamosmegálló és üzletek a közelben. Bérleti díj: havi 140 000 forint. Az ingatlan elsejétől költözhető.”
Gábor elsápadt.
— Te… ezt tényleg komolyan gondolod? — kérdezte halkan.
— Teljes mértékben — válaszolta Nóra. — Anyád kijelentette, hogy lusta vagyok, semmi hasznom nincs, és mindezt egy idegen előtt tette. A saját otthonomban. Meghoztam a döntésemet: kiadom a lakást, és mindannyian elköltözünk innen.
— De… hová mennénk?
— Ez már nem az én gondom. Bérelj valamit, költözz anyádhoz, oldd meg, ahogy akarod.
— Nóra, ezt nem teheted!
— Dehogynem. Sőt, már meg is tettem. A hirdetés fent van. Holnaptól telefonálni fognak az érdeklődők.
Még aznap este bőröndök sorakoztak az előszobában, Mária pedig hosszú idő óta először nem parancsolgatott, hanem alig hallható hangon beszélt.
Két órán át pakolta a holmijait. Közben hol sírt, hol panaszkodott, hol a fiát kérlelte. Gábor némán segített neki ruhákat hajtogatni, papucsokat, gyógyszereket és apróságokat tenni a táskába.
— Gáborkám, mondj már neki valamit! — könyörgött Mária.
Gábor megállt, és az anyjára nézett.
— Anya, tényleg azt mondtad Nórára, hogy semmirekellő?
— Én csak… beszélgettem a szomszéddal… nem úgy értettem…
— Ez az ő lakása — mondta Gábor fáradtan. — Egyedül vette, még az esküvőnk előtt. És te megsértetted őt.
— De nem akartam bántani!
— Lehet. De kimondtad. Ő pedig hallotta.
Az ajtó mellett ott állt a nagy szürke bőrönd és mellette a kisebb, piros utazótáska. Mária megtörtnek tűnt. Mintha hirtelen eltűnt volna belőle az a fölényes magabiztosság, amellyel hónapokon át uralta a lakást.
— Nóra — szólalt meg végül halkan. — Bocsáss meg. Tényleg nem akartalak megalázni.
Nóra ránézett, de az arca nem enyhült meg.
— Késő.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Nóra hosszú hónapok óta először érezte azt, hogy újra levegőhöz jut.
Gábor az anyjával ment el. Máriát egy ismerőséhez vitte, akinél ideiglenesen meghúzhatta magát. Nóra egyedül maradt.
Lassan végigsétált a lakáson. Benyitott abba a szobába, ahol Mária lakott. Üres volt. Rendezett. Csendes.
A konyhában már nem terjengett idegen ételek szaga. A fürdőszobában nem hevertek más holmijai. Az előszobai szekrényben végre újra lett hely.
Nóra kitárta az ablakot. A friss levegő beáramlott a szobába, és mintha kisöpörte volna mindazt a feszültséget, amely hónapok óta a falak között rekedt.
Leült a kanapéra. Mélyen beszívta a levegőt, aztán lassan kifújta.
Csend volt. Nem nyomasztó, nem sértett, nem vihar előtti csend. Hanem valódi, békés nyugalom.
Az ő otthona. Az ő lakása. Az ő szabályai.
Ekkor megrezdült a telefonja. Az első érdeklődő hívta a hirdetés miatt.
— Jó estét, a debreceni lakással kapcsolatban telefonálok.
Nóra akaratlanul is elmosolyodott.
— Igen, a lakás elsejétől szabad. Jöjjenek el megnézni.
Egy órával később azonban levette a hirdetést. Gábor felhívta. Bocsánatot kért, és megkérdezte, hazajöhet-e.
— Egy feltétellel — mondta Nóra. — Anyád nélkül.
A vonal túlsó végén rövid csend lett, majd Gábor megszólalt:
— Anyám nélkül.
Mária attól a naptól kezdve többé nem lépte át annak a lakásnak a küszöbét.
Nóra pedig végre újra szabadon, mély levegőt vehetett a saját otthonában.