Délelőtt lakatost hívott, és kicseréltette az összes zárat. Amikor a szerelő végzett, összeszedte a szerszámait és becsukta maga mögött az ajtót, Katalin hosszú idő után először fordította rá úgy a kulcsot, hogy közben valami különös, mély csönd telepedett rá. Nem üres csönd volt ez, hanem igazi. Olyan, amelyben végre nem kellett attól tartania, ki lép be rajta kérdés nélkül.
A telefon fél tíz körül szólalt meg. Katalin éppen a mosogatót törölte szárazra; régi, beléivódott szokás volt, hogy ne maradjon vízcsepp, ne húzzon foltot a rozsdamentes felület. A kijelzőn Gábor neve villant fel.
Nem kapta fel azonnal. Csak nézte a nevet, mintha azt mérlegelné, vajon ugyanaz az ember hívja-e, akivel valaha közös életet épített. Végül felvette.
— Mit akarsz? — kérdezte kurtán.
— Kata… ne beszélj már úgy velem, mintha idegen lennék — szólalt meg Gábor. A hangjában erőltetett nyugalom bujkált. — Csak beszélni szeretnék.
— Akkor beszélj.
— Nem telefonon. Este odamegyek. Egyedül. Nélkülük.
Katalin egy darabig hallgatott, aztán halkan, de határozottan felelt:
— Gyere. De előre szólok: rábeszéléssel nem mész semmire.
— Nem akar téged senki rábeszélni semmire — nevetett fel idegesen. — Csak leülünk és megbeszéljük.
Kevéssel nyolc előtt érkezett. Táskát hozott magával, borostás volt, a szeme vörös és fáradt. Úgy festett, mint aki az éjszakát valahol máshol, talán az anyjánál húzta ki. Belépett, levette a kabátját, aztán a folyosón megállt, mintha hirtelen nem tudná, hova tegye saját magát ebben a lakásban.
— Kérsz teát? — kérdezte Katalin egyenletes hangon, minden melegség és minden szemrehányás nélkül.
— Kérek — bólintott Gábor.
A konyhában ültek egymással szemben. Sokáig egyikük sem szólt. Csak a vízforraló zúgása hallatszott, meg Dóra halk, egyenletes szuszogása a fal túloldaláról. A kislány már aludt.
— Elragadtattam magam — mondta végül Gábor. — Nem kellett volna így, ajtóstul rontani a házba.
— Nem, valóban nem kellett volna — felelte Katalin. — Csakhogy te nem egyszerűen mondtál valamit. Te már intézkedni kezdtél.
A férfi nagyot sóhajtott, és végighúzta a kezét a homlokán.
— Anyám… nyomást gyakorol rám. Érted? Tamás és Andrea tényleg nem férnek el ott rendesen. Két gyerekük van.
— Gábor, én nem vagyok az ellen, hogy segítsünk. De a segítség nem azt jelenti, hogy mindenkit beköltöztetünk a mi otthonunkba.
— De hát csak átmenetileg lett volna.
— Anyádnál minden „átmeneti” megoldás véglegesre sikerül — mondta Katalin. — Ezt te is pontosan tudod.
Gábor lesütötte a szemét. Néhány másodpercig némán ült, aztán elővett egy cigarettát, megforgatta az ujjai között, de végül visszacsúsztatta a dobozba.
— Azt hittem, meg fogod érteni — szólalt meg csendesebben. — Neked van szíved.
— Van — mondta Katalin. — Éppen ezért nem engedem meg többé, hogy bárki lábtörlőnek használja.
Gábor tompán káromkodott, majd felállt.
— Rendben. Megpróbálok keresni nekik valami olcsó albérletet. Hátha valamelyik ismerős tud segíteni.
Katalin meglepetten nézett rá. Napok óta először hallott tőle olyasmit, ami józan gondolatnak tűnt.
— Ez lenne a helyes — mondta. — Máskülönben minden szétesik.
A férfi bólintott, odalépett az ablakhoz, és kibámult az udvarra.
— Kata… és ha én itt maradnék? Nélkülük.
Katalin nem válaszolt azonnal.
— Nem tudom, Gábor. Amit tettél, az nem puszta tévedés. Ez árulás volt.
A férfi megfordult. A tekintetében sértettség csillogott.
— De hát nem csaltalak meg!
— Nem csak hűtlenséggel lehet elárulni valakit — mondta Katalin nyugodtan. — Néha elég az is, ha nem állsz mellé akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne rád.
Gábor elnémult. Aztán váratlanul megkérdezte:
— Végleg kidobtál?
Katalin nem felelt. Csak teát töltött magának, és közben nem emelte fel a szemét.
Két nappal később Gábor magától ment el. Nem volt jelenet, nem csapta az ajtót, nem mondott nagy, utolsó mondatokat. Egyszerűen összepakolta a holmiját, és elutazott — talán az anyjához, talán valamelyik barátjához. Katalin nem kérdezte.
Dóra természetesen megérezte a hiányát.
— Anya, apa már nem szeret minket? — kérdezte egyik este, lefekvés előtt.
— Szeret — válaszolta Katalin, és megsimította a haját. — Csak a felnőttek néha nagyon buta dolgokat csinálnak.
— Vissza fog jönni?
— Ha megváltozik, talán — mondta Katalin, bár a saját szavainak sem hitt igazán.
Eltelt egy hét. Aztán még egy. Csend volt: sem hívás, sem üzenet. Aztán, ahogy az lenni szokott, minden egyszerre szakadt rá.
Erzsébet szomszédasszonya telefonált, az, aki közvetlenül a fal túloldalán lakott.
— Kata, nem akarok beleszólni, de nálatok Gábor meg Tamás valamit nagyon szervezkednek a nyaralónál. Láttam, hogy hordják ki a bútoraidat. Azokat, amiket nyáron ott hagytál.
— Az én bútoraimat? — kérdezett vissza Katalin. — Abból a nyaralóból, ami az én nevemen van?
— Igen. Azt mondták, te engedélyezted.
Katalin ott helyben leült a padlóra. A fejében éles, fémes zúgás támadt. Eszébe jutott, hogy az esküvő után valóban jártak ott együtt: kivitték a régi kanapét, néhány fotelt, pár kisebb háztartási gépet. De a telek papírjai az ő nevén voltak. A szüleitől kapta, még a házasság előtt.
Egy órával később már a kocsiban ült, és a nyaraló felé hajtott. Az eső függönyként verte a szélvédőt, az ablaktörlők ide-oda csapódtak az üvegen. Az útpadka mellett mindenütt felázott sár és esőtől elnehezedett ágak hevertek.