Az útvonalat kívülről ismerte, mégis úgy hatott rá, mintha idegen vidéken járna. Mire odaért a telekhez, a kapun éppen egy öreg kisteherautó gurult kifelé. A platón ott hevert a régi kanapé, mellette a mosógép, körülötte pedig több kartondoboz. A volán mögött Tamás ült.
Katalin keresztbe állt az autóval a kijárat előtt, és felkapcsolta a fényszórókat. Tamás kénytelen volt fékezni. Kiszállt, bosszúsan csapta be maga mögött az ajtót.
— Kati, most meg mi van? Gáborral már megbeszéltük.
— Velem viszont nem — felelte Katalin halkan, de keményen. — Mindent visszapakoltok oda, ahonnan elvittétek.
Tamás hitetlenkedve felhorkant.
— Elment az eszed? Ezek közös cuccok.
— Ez az én nyaralóm. Ami itt van, az is az enyém.
A férfi láthatóan válaszolni akart valami éleset, de Katalin közelebb lépett hozzá. A tekintete olyan volt, hogy Tamás egy pillanatra elbizonytalanodott.
— Ne próbáld ki, meddig mehetsz el, Tamás. Felhívom a rendőrséget, és bejelentem, hogy engedély nélkül viszitek el a tulajdonomat. Szeretnéd, ha jegyzőkönyv készülne róla?
Tamás arca megfeszült. Néhány másodpercig hallgatott, aztán legyintett.
— Csinálj, amit akarsz. Nekem aztán semmi szükségem erre az egész vacakra.
Visszamászott a vezetőülésre, becsapta az ajtót, és dühösen elhajtott. A kerekek nagy ívben fröcskölték szét a sarat. Katalin ott maradt az út közepén, átázott kabátban, vizes hajjal, mégis úgy érezte, mintha valami megerősödött volna benne.
Este Gábor telefonált. A hangja durva volt, tele visszafojtott haraggal.
— Miért kellett odamenned?
— Mert az az én tulajdonom — válaszolta Katalin nyugodtan.
— Nevetségessé teszed az egészet! Csak el akartunk vinni pár bútort anyámhoz.
— Az én beleegyezésem nélkül? Ezt lopásnak hívják.
A vonal túlsó végén csend lett, majd Gábor hirtelen hadarni kezdett. A hangja megbicsaklott, mintha egyszerre akarna támadni és védekezni.
— Te tetted tönkre az egészet! Anyám szerint már férfi sem vagyok, a testvérem úgy néz rám, mint valami szerencsétlenre, Andrea pedig kerülni se tudja a szememet. Most boldog vagy?
— Nem én romboltam le semmit, Gábor. Csak végre nem hagytam, hogy átlépd a határaimat.
— Miféle határok? — ordított fel. — Egy család voltunk!
— Voltunk — mondta Katalin csendesen. — Már nem vagyunk azok. Ennek vége.
Gábor sokáig nem szólt. Végül csak kifújta a levegőt.
— Hát akkor örülj neki. Többé nem megyek vissza.
— Nem is kell — felelte Katalin, és megszakította a hívást.
Egy héttel később ügyvédi levél érkezett. Gábor vagyonmegosztást kezdeményezett, és azt próbálta bizonyítani, hogy a lakást a házasság alatt közösen szerezték. Katalin csak keserűen elmosolyodott. Az ajándékozási iratok külön dossziéban, rendben vártak a fiókban: a szüleitől kapta az ingatlant, még jóval az esküvő előtt.
A bírósági tárgyaláson Gábor fáradtnak és megtörtnek látszott. Erzsébet is elkísérte, és úgy méregette Katalint, mintha ellenség ülne vele szemben. Katalin azonban nem sütötte le a szemét.
Az ügy gyorsan eldőlt. A bíró megállapította, hogy a lakás valóban Katalin különvagyona, mivel ajándékozással került hozzá még a házasságkötés előtt. Gábor keresetét elutasították.
A folyosón, kifelé menet Erzsébet odasúgta neki, mérgezett hangon:
— Tönkretetted a fiamat. Most már elégedett lehetsz.
Katalin egyenesen ránézett.
— Nem tettem tönkre. Csak nem engedem tovább, hogy mások irányítsák az életemet.
Ezután valahogy minden egyszerűbbé vált. Nem azért, mert könnyű lett, hanem mert megszűnt a folytonos feszültség. Nem voltak veszekedések, nem kellett lépteket figyelni a folyosón, nem kellett találgatni, ki milyen hangulatban ér haza. Dóra tanult, Katalin pedig sokat dolgozott. Esténként együtt készítettek vacsorát, régi magyar filmeket néztek, néha apróságokon nevettek, olyan felszabadultan, ahogy régen már nem tudtak.
Persze akadtak üres órák is. Főleg akkor, amikor kint esett az eső, az ablaküvegen végigcsorgott a víz, és hirtelen nagyon jólesett volna, ha valaki átöleli. De Katalin már tudta, hogy ez nem végleges állapot. Csak egy hiány, amely idővel halkabb lesz.
November vége felé egyszer összefutott Gáborral egy bolt előtt. A férfi egy bevásárlószatyrot szorongatott, láthatóan lefogyott, az arca borostás volt.
— Szia — mondta bizonytalanul.
— Szia.
— Dóra hogy van?
— Jól.
Gábor lesütötte a szemét, aztán kis idő múlva megkérdezte:
— Egyszer… láthatnám?
Katalin elgondolkodott. Nem azonnal válaszolt. Végül bólintott.
— Igen. De nem nálam.
Gábor lassan biccentett.
— Értem.
Nem tett hozzá semmit. Csak ránézett még egyszer. A tekintetében nem volt már düh, inkább kimerültség. Aztán megfordult, és elindult az ellenkező irányba.
Katalin sokáig nézett utána. Hosszú idő óta először nem érzett haragot. Csak valami halvány sajnálatot — nem is igazán iránta, hanem azért a valamiért, ami egykor kettejük között létezett, és amiről mindketten azt hitték, örökké tart.
Felhajtotta a kabátja gallérját, mélyen beszívta a hideg levegőt, majd hazafelé indult. Az udvart tompa lámpafény öntötte el, a nedves aszfalt üvegszerűen csillogott a lába alatt.
Otthon Dóra az asztalnál ült, és egy macskát rajzolt. A nyelve hegye kilátszott a szája sarkában, annyira koncentrált.
— Anya, ma jó kedved van? — kérdezte felpillantva.
Katalin elmosolyodott.
— Azt hiszem, igen. Csak… nyugalom van bennem.
A kislány bólintott, mintha pontosan értené. Aztán mindketten tovább rajzoltak. Csendben. Ki-ki a maga vonalát, a maga körvonalait.
Az este másként simult köréjük, mint régen. Halk volt, idegenül új, de nem félelmetes. Katalin tudta, hogy ezután sem lesz minden könnyű. De legalább igazabb lesz.
Az ablakhoz lépett. Odakint ritka hópelyhek hullottak a párkányra, és lassan elolvadtak. November a végéhez közeledett.
És vele együtt lezárult a régi élete is.