— Beleértve a használati díjat, a rezsit, a háztartási gépek amortizációját és az utazásokat is. A végösszeg valamivel hatmillió forint alatt áll meg.
Erika arca falfehér lett. A vállára terített nercbunda hirtelen mintha mázsás súllyá változott volna rajta.
— Elment az eszed?! — visította, és úgy lökte félre a papírokat, mintha égették volna az ujját. — Miféle lakbér? Férj és feleség vagytok! A fiam a saját otthonában lakott!
— Pontosan ez az, hogy nem a sajátjában — fordultam végre Gergő felé, és egyenesen a szemébe néztem. A pillantásomtól ösztönösen behúzta a nyakát. — Vendég volt itt. Méghozzá nagyon kényelmes vendég. Olyan vendég, aki eljátszhatta a szerencsétlen, megvágott fizetésű mérnököt, miközben havonta háromszázhúszezer forintot utalgatott anyucinak az új szaunára, és közben az én pénzemből vásárolt kéksajtot majszolta.
Gergő arca egyetlen pillanat alatt hamuszürkévé vált. Nagyot nyelt, kapkodva, mintha hirtelen rájött volna, hogy már semmit sem tud eltitkolni előlem.
— Lilla… én… te belenéztél a tabletembe? — préselte ki magából.
— Én csak letöröltem a morzsákat az asztalról. A házasságunkat viszont te húztad le a vécén — léptem hátrébb, és a folyosó irányába mutattam. — A bőröndök az ajtónál vannak. Mindketten távozzatok.
Erika megtántorodott, aztán a mellkasához kapott, mintha éppen egy színpad közepén állna, és most következne a nagyjelenete.
— Hogy merészelsz így beszélni?! Az én fiam nem kerülhet az utcára! Ez törvénytelen! Házastársak vagytok! Joga van itt maradni!
— Nincs — vágtam el jeges hangon a tiltakozását. — A lakás az anyám nevén van. Gergő ide még bejelentve sincs. Két percük van, hogy felkapják a csomagjaikat, és elhagyják a lakást. Ha nem, felhívom a portaszolgálatot, és az egész lépcsőház szeme láttára vezettetik ki magukat.
Gergő ekkor megpróbálta elkapni a csuklómat. A tekintetében már nem szerelem volt, nem megbánás, csak a rémület, hogy elveszíti a puha, meleg odút.
— Lillácska, kicsim, hallgass meg… Anyának kellett a pénz a tetőre, csak féltem elmondani, mert tudtam, hogy nem értenéd meg! Mindent visszaadok, az utolsó fillérig, esküszöm! Anya, menj ki egy percre a folyosóra, hadd beszéljek vele!
— Ne érj hozzám — rántottam ki undorodva a kezemet. — Nem az anyád tetőjét kellene megjavítanod, hanem a saját fejedben rendet rakni. Te nem férfi vagy, Gergő. Hanem egy piti, lopakodó élősködő. Menj csak anyádhoz. Ő majd összeírja neked az étrendet, és a költségvetésedet is kézben tartja.
— Találkozunk még a bíróságon! — sziszegte Erika, miközben hátrálni kezdett a folyosó felé, mert végre felfogta, hogy a műsora véget ért. — Ezt még nagyon megkeserülöd! Te kis szemét!
— Remek — mosolyodtam el, odalépve az ajtóhoz, amelyet teljesen kitártam előttük. — A bíróságon nagy örömmel csatolom majd Gergő bankszámlakivonatait. Kíváncsi leszek, hogyan értékelik a családi kasszából finanszírozott „beruházásait”. Most pedig kifelé.
Gergő egyetlen szó nélkül megragadta két bőrönd fogantyúját. A harmadikat odalökte az anyjának. Erika fogai között szitkozódva vonszolta maga után a csomagot a lift felé.
Teljes erőből becsaptam mögöttük az ajtót, kétszer ráfordítottam a kulcsot, aztán a hűvös ajtólapnak támasztottam a hátamat.
Az előszobában még mindig ott lebegett Erika éles, émelyítő parfümjének szaga. Kimentem az erkélyre, szélesre tártam az ajtót, és beengedtem a lakásba a csípős, tiszta téli levegőt.
Lenéztem az udvarra. Két apró alak küszködött a havas járdán három hatalmas bőrönddel, a buszmegálló felé araszolva. Gergő autóját előrelátóan lezárattam a mélygarázsban. Majd holnap elviszi, ha akarja — trélerrel együtt.
A mellkasomban nem maradt sem lüktető fájdalom, sem sértettség. Csak az a különös, könnyű érzés, mintha a lakás végre fellélegzett volna, és tiszta lett volna benne a levegő.
Odamentem a hűtőhöz, elővettem azt a bizonyos darab kézműves sajtot, levágtam belőle egy vékony szeletet, és lassan, élvezettel megettem.
Többé már senkinek sem kellett elszámolnom vele.