Abban a darabban pedig minden szereplő előre tudta, hogy a függöny úgyis valami keserű végre hull majd le.
Aztán egy este, vacsora közben, amikor Eszter letette elé a tányérokat, Gáborból mégis kiszakadt valami.
— Te mégis minek nézel engem? — kérdezte, miközben a tekintetét makacsul az asztallapra szegezte.
— Annak, aki el akarja venni tőlem az otthonomat — felelte Eszter higgadtan.
A férfi ekkor felkapta a fejét. A szemében nyers, szinte ösztönös düh villant.
— Otthon? Ez nem otthon, hanem erőd! A saját kis bevehetetlen várad! Senkit nem engedsz be igazán. Minden a tiéd, csak a tiéd, mindig a tiéd! Két évig tűrtem ezt!
— Tűrted? — Eszterből rövid, ideges nevetés tört fel. — Gábor, te úgy laktál itt, mint aki készre kapott mindent. Egyetlen forintot sem tettél bele, most meg úgy kiabálsz, mintha bármi járna neked.
— Én magamat tettem bele! — csattant fel a férfi. — Az időmet, az energiámat, a támogatásomat!
— Támogatásodat? — ismételte Eszter halkan. — Amikor beteg voltam, még gyógyszert sem jutott eszedbe hozni. Amikor a munkahelyem miatt őrlődtem, csak annyit mondtál, hogy magamnak kerestem a bajt. Miféle támogatásról beszélsz?
Gábor hirtelen felpattant, ökölbe szorította a kezét. Eszternek egy pillanatra összerándult a gyomra a félelemtől, de a férfi végül visszafogta magát. Csak a tenyerével csapott az asztalra, aztán halkabban, de jéghideg éllel a hangjában folytatta:
— Te rideg vagy. Veled nem lehet együtt élni. Lehet, hogy ezért nincs gyereked sem.
A mondat úgy fúródott belé, mint egy vékony, kegyetlen tű. Néhány másodpercig csak állt, és képtelen volt elhinni, hogy ezt valóban kimondta. Aztán mintha valami elpattant volna benne.
— Ennyi volt, Gábor — mondta, és most már nem kerülte a tekintetét. — Ettől a perctől kezdve vége köztünk mindennek.
— Ne csinálj jelenetet — legyintett a férfi, bár a hangja már nem volt olyan biztos. — Holnapra lenyugszol.
— Nem — válaszolta Eszter csendesen. — Holnap beadom a válókeresetet.
Gábor sokáig nézte őt, mintha a vonásai között keresné a megingás legapróbb jelét is. De Eszter arcán semmi ilyesmit nem talált.
Másnap valóban elment, és elindította a válást. Az iratokat meglepően gyorsan átvették; az ügyintézők arcán az a fáradt közöny ült, amely csak azoké lehet, akik már túl sok hasonló történetet láttak. Mintha pontosan tudták volna: ha egy nő egyedül érkezik, és ilyen nyugodtan, ilyen határozottan beszél, akkor abban a döntésben már nincs helye alkudozásnak. Amikor Eszter kilépett az utcára, a hó maradéka rég latyakká olvadt, a pocsolyákban szürke ég tükröződött. A város ment tovább a maga zajos rendje szerint: autók dudáltak, emberek siettek, valaki papírpoharas kávéval a kezében kerülgette a tócsákat. Az élet folytatódott, és ez valamiért majdnem sértőnek tűnt.
Gábor eleinte el sem hitte, hogy komolyan gondolja. Biztos volt benne, hogy csak ijesztgeti. Aztán, amikor rájött, hogy nem blöffről van szó, könyörögni kezdett.
— Eszter, minek ez a hirtelen döntés? Meg tudnánk beszélni. Tényleg mindent ki akarsz dobni az ablakon?
— Mindent? — kérdezett vissza a nő. — Pontosan mit? A hazugságokat? A játszmáidat? Azt, ahogy folyton el akartad hitetni velem, hogy én vagyok a hibás?
Először kérlelte. Aztán fenyegetőzött. Végül elhallgatott. Egy hét múlva összepakolta a holmiját. Nem volt kiabálás, nem volt utolsó nagy jelenet. Csak az ajtó csapódott be mögötte. A lakásban pedig furcsa, kongó üresség maradt.
Eszter végigjárta a szobákat, és nem tudta pontosan megnevezni, amit érzett. Megkönnyebbülés volt benne, de mellette ott kavargott valami nyugtalan bizonytalanság is. Egyrészt végre nem kellett más hangulatához igazítania a saját lélegzetét, nem kellett hangsúlyokat fürkésznie, nem kellett minden mozdulatát ellenőriznie. Másrészt újra meg kellett tanulnia egyedül élni.
Az első héten alig jött álom a szemére. A fejében újra és újra lejátszódtak a jelenetek, mint egy rosszul összevágott film darabjai: Gábor mondatai, a saját könnyei, az a pillantás, amikor a férfi megértette, hogy veszített. Eszter attól félt, összeroppan. De nem így történt. Inkább olyan volt, mintha a széthullott részei lassan, fájdalmasan, mégis makacsul újra összeilleszkednének.
Egy hónap elteltével nekilátott a lakás átalakításának. A konyhával kezdte. Átfestette a falakat, lecserélte a függönyöket, és kidobta a régi asztalt, amely mellett annyi mérgező beszélgetés zajlott le. Minden kalapácsütéssel, minden bevert szöggel úgy érezte, mintha a múlt maradékát verné ki saját magából.
Az alsó szomszéd, Katalin néni — nem az anyósa, hanem egy másik Katalin, a házból, a harmadikról — egy nap a lépcsőházban megállította.