— Jaj, Eszterkém, hallom, elváltál? — csóválta a fejét. — Jól tetted. A férfi olyan, mint a cipő: ha feltöri az ember lábát, le kell venni, aztán mehet a szemétbe.
Eszter elmosolyodott, először csak féloldalasan.
— Hát, ez a darab kezdettől fogva szorított.
Apránként aztán a napjai visszataláltak valami nyugodtabb rendbe. Egyre többször ment át a nővéréhez. Az unokaöccse, Márk, az örökké fülhallgatóval és telefonnal közlekedő kamasz, rajongott érte a maga szűkszavú, morgós módján.
— Eszter néni — bökte ki egyszer, miközben a kanapén hevert —, miért nem keresel magadnak valakit? Mármint valami normális pasit.
— Azért, mert most épp azt tanulom, hogyan kell „valaki” nélkül élni — felelte Eszter. — Előbb szeretném kideríteni, ki vagyok én, ha nem igazodom senkihez.
Márk vállat vont, mintha ennél egyszerűbb dolog nem is létezne.
— Szerintem így is rendben vagy. Sőt. Menő vagy.
Eszter sokáig őrizte magában ezt a mondatot. Többet ért neki, mint bármelyik okos tanács vagy vigasztaló beszélgetés.
Egy napon véletlenül összefutott Gáborral egy bevásárlóközpontban. A férfi a fiával volt, azzal a Leventével, akiről annyit beszélt, amikor sajnáltatni akarta magát. A kisfiú a játékboltos pult felé húzta, Gábor pedig türelmetlenül dünnyögött valamit az orra alatt. Egyetlen pillanatra találkozott a tekintetük. Gábor azonnal félrenézett, úgy tett, mintha nem ismerné fel.
Eszter nem torpant meg. Nem szólt, nem kérdezett, nem fordult utána. Egyszerűen elsétált mellettük. És akkor döbbent rá, hogy nem érez sem haragot, sem szúró fájdalmat. Csak halvány szomorúságot amiatt, mennyi időt adott oda valamire, ami már régen nem volt élet.
Tavasszal beiratkozott jógára. Később főzőtanfolyamra kezdett járni. Aztán egy barátnőjével elutazott néhány napra a Balaton-felvidékre. Ezekben a hónapokban egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy könnyebb lett lélegezni. Nem azért, mert nem volt mellette senki, hanem mert nem volt mellette az, aki állandóan lefelé húzta.
Esténként néha az ablak mellé ült egy bögre teával, és azon tűnődött, milyen különösen működik az ember. Sokszor attól rettegünk, hogy elveszítünk valakit, miközben valójában nem is az illetőt őrizgetjük, hanem a saját békénket áldozzuk fel érte.
Egy ilyen csendes estén megcsörrent a telefonja. Az anyósa, Katalin hívta. Eszter először alig ismerte meg a hangját: halk volt, erőtlen, szinte könyörgő.
— Eszterkém, szervusz. Én vagyok. Csak… tudni szerettem volna, hogy vagy.
— Jól — mondta Eszter röviden.
A vonal túlsó végén kis szünet támadt.
— Én nem gondoltam, hogy idáig fajul minden — motyogta Katalin. — Gábor persze hibázott. Most valami nővel él együtt. Olyan szerencsétlenül alakult az egész.
Eszter lassan kifújta a levegőt.
— Tudja, Katalin, szerintem pontosan úgy alakult, ahogy alakulnia kellett.
— Ha nem esik nehezedre… én csak bocsánatot szeretnék kérni.
— Megbocsátok — felelte Eszter nyugodtan. — De abba az időbe nem akarok visszalépni.
A beszélgetés után még sokáig ült mozdulatlanul. Végül elővette a jegyzetfüzetét, és leírta: „A szabadság néha első pillantásra veszteségnek látszik.”
Nyáron meghívta magához a nővérét és Márkot. A lakásban frissen főzött kávé illata keveredett az új függönyök tiszta szagával. A falon ott függött egy fénykép az utolsó kirándulásról: Eszter egy tó partján állt rajta, mosolyogva, kisimultan, szabadon.
— Tök jó nálad — nézett körbe Márk. — Rendezett, otthonos. Mintha filmben lennénk.
— Ez az is — mondta Eszter. — Csak nincs hozzá rendező, és újrafelvétel sincs.
A nővére halkan megjegyezte:
— Mintha éveket fiatalodtál volna.
— Nem fiatalabb lettem — nevetett fel Eszter. — Csak abbahagytam, hogy mindenkinek kényelmes legyek.
Odakint gyerekek játszottak, a napfény erősen csillant az ablaküvegen, és az egész lakást betöltötte a nyár, meg valami egészen új kezdet illata. Eszter hirtelen megértette: ami előtte áll, az nem üresség. Hanem tér. Tágas, friss, lehetőségekkel teli tér.
Többé nem várta a „megfelelő férfit”, és nem kapaszkodott a „sors” meséjébe sem. Egyetlen dologban hitt igazán: önmagában.
Néha, amikor késő este lekapcsolta a villanyt, a szobában még maradt egy halk visszhang. De már nem régi veszekedéseké volt, hanem a saját lélegzetéé. Egyenletes, biztos, békés.
Az élete újra az övé lett. És hosszú évek óta először: teljesen.