— Miféle tervről hordasz itt összevissza? Miről beszélsz egyáltalán?
— Meghallottam, miről egyezkedtetek — mondta Anna meglepően nyugodt, tiszta hangon. — És nemcsak hallottam. Felvétel is készült róla.
Erzsébet abban a pillanatban úgy kapta felé a fejét, mintha megcsípték volna.
— Te leskelődtél utánunk? Hallgatóztál? Hát ez undorító! — indult meg felé fenyegetően, de Péter egyetlen lépéssel elé állt.
— Elég volt, mama. A nyaralót nem adjuk el. És Annával nem válunk szét.
Erzsébet arca egy pillanatra rángatózni kezdett a dühtől. Aztán, mintha valaki átkapcsolt volna benne valamit, hirtelen más hangot ütött meg.
— Kisfiam — szinte mézesen csordultak a szavai —, én csak téged akartalak megóvni. Hát nem látod? Ez a nő nem hozzád való. Se háttere, se rendes családja, se semmi…
— Mama! — Péter hangja évek óta először csattant úgy, hogy még ő maga is beleremegett. — Ő a feleségem. És ha még egyszer…
— Ha még egyszer, akkor mi lesz? — Erzsébet arca hirtelen könnybe borult, mintha előre begyakorolta volna a jelenetet. — Hát ide jutottunk? Most már az anyád az ellenséged? Azután, amit érted végigcsináltam? Én tartottalak életben, amikor az apád csak ivott és ivott!
Gábor, aki addig a háttérben hallgatott, végre megszólalt:
— Hagyd ezt, Péter. Anya csak fél téged. Inkább kérj tőle bocsánatot, és legyen vége.
Anna mozdulatlanul figyelte őket. Hűvös nyugalommal látta, ahogy Péter arca megfeszül, ahogy a régi reflexek újra megpróbálják térdre kényszeríteni.
— Elég — szólalt meg élesen. — Erzsébet asszony, ön azért jött az otthonomba, hogy sértegessen és megalázzon. Most pedig kérem, távozzon. Azonnal.
Erzsébet a fiára nézett, mintha tőle várná az ítéletet. Péter azonban nem sietett a védelmére.
— Te… te ezt hallod? — szipogta az asszony. — Hallod, hogyan mer beszélni velem?
— Hallom — felelte Péter halkan. — És én is azt kérem, hogy menjetek el. Mindketten.
Erzsébet arca előbb elsápadt, majd sötétvörösre váltott.
— Szóval így állunk! Rendben van! De jól jegyezd meg, Péter — remegő mutatóujját a fia felé szegezte —, amíg én élek, ezért még fizetni fogsz. A nyaraló miatt is.
Megpördült, és szinte kivágta maga előtt az ajtót. Gábor még vetett rájuk egy súlyos, gyűlölettől sötét pillantást, aztán anyja után sietett.
A lakásra sűrű, fullasztó csönd telepedett. Péter mintha hirtelen elveszítette volna minden erejét: lerogyott a kanapéra, keze finoman reszketett. Anna leült mellé.
— Köszönöm — suttogta.
Péter könnyes szemmel fordult felé.
— Bocsáss meg… mindenért. Az összes elmúlt évért.
Anna nem válaszolt rögtön, csak átkarolta. Odakint az eső egyre dühösebben verte az ablaküveget, mintha maga az időjárás is pontot akarna tenni erre a kegyetlen beszélgetésre.
Mégis mindketten érezték: amit ma lezártak, az valójában csak egy újabb szakasz kezdete volt. A valódi küzdelem még előttük állt.
Három nap múlt el Erzsébet látogatása óta. Anna éppen a leveleket és az értesítéseket rendezgette, amikor különös üzenet villant fel a telefonján. A nyaraló melletti szomszéd írt:
„Anna, tudsz róla, hogy áruljátok a telket? Kint van egy hirdetés a kerítésen…”
Anna hátán hideg borzongás futott végig. Azonnal tárcsázta Pétert.
— Te meghirdetted a nyaralót?
— Hogy mi? Dehogyis! — Péter hangjából őszinte döbbenet hallatszott.
— Akkor menj ki most. A kerítésünkre valaki eladási papírt ragasztott.
Körülbelül egy óra múlva Péter visszahívta. A hangja fojtott volt.
— Anya csinálta. Ő tette ki. Azt írta rá: „Sürgősen eladó, örökösödési vita miatt.”
Anna ujjai görcsösen záródtak a telefon köré.
— Fényképezd le minden oldalról, aztán szedd le. Én közben felhívom az ügyvédet.
Aznap este Tamás, a család régi ismerőse és ügyvédje érkezett hozzájuk. Csendben végignézte a fotókat, majd alaposan átlapozta a nyaraló iratait.
— Jogi értelemben egyelőre nincs mozgásterük — mondta végül. — Az ingatlan közös tulajdon, nélkületek nem tudnak semmit hivatalosan eladni. Viszont… — itt rövid szünetet tartott — számítsatok rá, hogy nem tiszta eszközökkel fognak próbálkozni.
Mintha csak a szavai igazolást vártak volna, még aznap este elszabadult a pokol a családi üzenetcsoportban.
„Hogy volt képed az anyádat az utcára tenni?”
„Anna tönkretesz téged, és te még tapsolsz is hozzá!”
„Szégyent hoztál mindannyiunkra!”
Péter szó nélkül kilépett a csoportból. Alig tette le a telefont az asztalra, máris csörögni kezdett: a nagybátyja hívta, István bácsi, a nyugalmazott bíró.
— Ne vedd fel — mondta Anna halkan.
Péter azonban már megnyomta a fogadás gombot.
— István bácsi, én…
— Fiam, teljesen elment az eszed? — zúgott fel a kagylóból a rekedt, parancsoló hang. — Anyád zokog, az egész rokonság fel van háborodva! Azonnal kérj bocsánatot, és hozd rendbe, amit elrontottál!
Péter elsápadt, de ezúttal nem hátrált meg.
— Bácsi, te nem tudod, mi történt valójában.
— Annyit tudok, hogy egy fiú tartozik az anyjának! — ordította István, majd választ sem várva megszakította a hívást.
Anna átölelte Péter vállát. A férfi teste aprón remegett.
— Mindig így csinálták — mondta alig hallhatóan. — Nekimennek az embernek, bűntudatot keltenek, aztán addig szorítanak, amíg enged…
Ekkor Anna telefonja rezdült meg. Ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn. Felvette.
— Tessék?
— Katalin vagyok — csendült fel a túloldalon egy negédes hang. — Figyelj, Anna, nem gondolod, hogy elég volt ebből a háborúból? Üljünk le, beszéljük meg nő módjára.
Anna teste megfeszült.
— Katalin, azután, hogy anyám vázáját szemétnek nevezted?
— Jaj, ne légy már ilyen gyerekes! — nevetett fel Katalin könnyedén. — Mindegy is, Péter előbb-utóbb úgyis megbánja. Ja, és csak hogy tudd — a hangja hirtelen élesen mérgező lett —, mesélte már neked, hogy tavaly pénzt kért kölcsön Gábortól? Kamattal? Az ilyen tartozásokat a bíróság gond nélkül elismeri…
Anna egyetlen szó nélkül bontotta a vonalat. Péter tágra nyílt szemmel nézett rá.
— Mit akart?
— Azt mondta, tartozol Gábornak. Igaz?
Péter lesütötte a szemét.
— Igen… ötvenezer forintot kértem tőle. De majdnem mindet visszaadtam.
— Majdnem?
— Tizenötezer maradt. Azt hittem… testvérek között ez nem lesz ügy.
Anna behunyta a szemét. A kép egyre élesebben állt össze előtte. Nem egyszerűen dühösek voltak rájuk. Csapdát építettek köréjük.
— Holnap rendezzük a tartozást — mondta határozottan. — Most pedig… — maga elé húzta a laptopot — írunk egy nyilvános bejegyzést. Tényekkel. Pontosan, időrendben.
Péter hitetlenkedve nézett rá.
— Nyilvánosan? De ez családi ügy…
— Ez már régen nem családi ügy — vágta rá Anna. — Ez önvédelem. Ha hallgatunk, darabokra szednek minket.
Megnyitotta a szerkesztőfelületet, és gépelni kezdett:
„Kedves barátaink, kénytelenek vagyunk megosztani veletek egy kellemetlen és fájdalmas történetet…”
Péter némán ült mellette, és figyelte, ahogy a képernyőn sorra megjelennek a kimondatlan igazságok: a nyaraló körüli mesterkedés, a nyomásgyakorlás, a sértések, a fenyegetések. Amikor Anna befejezte, Péter sokáig csak nézte a szöveget. Aztán halkan megszólalt:
— Tedd közzé.
Az éjszaka hátralévő részében a telefonjuk szinte megállás nélkül rezgett. Az írás futótűzként terjedt, egymás után érkeztek a megosztások és az üzenetek. Barátok, munkatársak, távolabbi rokonok is reagáltak.
„Soha nem gondoltam volna, hogy Erzsébet ilyesmire képes…”
„Gábor nekem is tartozik még az egyetem óta. Ugyanaz a módszere.”
„Tartsatok ki, veletek vagyunk!”
Hajnali 3:23-kor azonban egyetlen rövid üzenet érkezett Erzsébettől:
„Ezt még nagyon meg fogjátok bánni. Nagyon.”
Anna kikapcsolta a készüléket. Holnap új nap virrad rájuk. És vele együtt újabb összecsapás.
A reggel nem kávéillattal, hanem telefoncsörgés hangjával kezdődött. A vonal másik végén száraz, hivatalos férfihang szólalt meg.
— Tímea asszony, bejelentést kaptunk ön ellen közrend megzavarása miatt. Éjszakai zajongásról és idős emberek sértegetéséről tettek panaszt. Tud erről valamit?
Anna ujjai összeszorultak a telefonon.
— Ez teljes képtelenség. Mi a városban vagyunk, és a nyaralóban jelenleg a rokonaink tartózkodnak.