— Pontosabban: engedély nélkül beköltöztek oda, és úgy viselkednek, mintha az ingatlan az övék lenne.
A rendőr hangja egy árnyalattal élesebbé vált.
— Vagyis elismeri, hogy családi vita alakult ki?
— A vitát igen, de nem abban a formában, ahogy önnek előadták — felelte Anna feszült nyugalommal. — Vannak hangfelvételeim, üzeneteim, fenyegetések. Mindent át tudok adni.
Miután letette, azonnal felrázta Pétert. A reggeli szinte szó nélkül telt el. Nem kellett kimondaniuk: aznap muszáj volt kimenniük a nyaralóhoz.
Az út majdnem két órán át tartott. Amikor végre befordultak a házhoz vezető útra, Anna gyomra összerándult. A kapun idegen lakat csillogott.
— Ezt nem hiszem el… — Péter megragadta a kaput, és dühösen megrázta.
Ekkor nyílt a bejárati ajtó. Erzsébet asszony jelent meg a küszöbön pongyolában, kezében bögrével, mintha ő volna a ház úrnője.
— Nocsak, megérkeztek a nagy tulajdonosok! — kiáltotta édeskés gúnnyal. — Csakhogy van egy kis probléma. Mi itt már be vagyunk jelentve. Úgyhogy ez a ház mostantól a mi otthonunk is.
Anna ujjai elhidegültek. Péter arcából kifutott a vér.
— Miféle bejelentésről beszélsz? Ez képtelenség!
— Minden teljesen szabályos, kisfiam — mosolygott elégedetten az anyja. — Bérleti szerződésünk van. Hitelesítve.
A háta mögül Gábor lépett elő, kezében vastag iratköteggel.
— Nézd csak meg nyugodtan — nyújtotta felé a papírokat. — Te írtad alá, bátyám. Egy éve. Persze megint úgy, hogy el sem olvastad.
Péter kitépte a kezéből a dokumentumokat. Anna mellé hajolt, és ahogy átfutották a lapokat, megdermedtek: a szerződésen valóban szerepelt Péter aláírásának látszó jel.
— Ez hamis! — Péter hangja reszketett a haragtól. — Én ilyet soha nem…
— Akkor bizonyítsd — vigyorgott Gábor.
Anna hirtelen észbe kapott.
— Tamás! Fel kell hívnunk Tamást, az ügyvédet!
Már tárcsázott is. Amíg Tamás telefonon keresztül kérte, hogy diktálják be neki a részleteket, Erzsébet asszony a bejáratban állt, láthatóan élvezve a helyzetet.
— Na, okos gyerekek, most ki áll nyerésre?
A választ azonban nem Anna vagy Péter adta meg. A szomszéd kapuja felől Miklós bácsi érkezett, a nyugdíjas jogász, aki már régóta figyelte a fejleményeket.
— Erzsébet asszony, tisztában van vele, hogy az okirat-hamisítás bűncselekmény? — kérdezte csendesen. — Különösen akkor, ha közjegyzői hitelesítést is ráhamisítanak.
Az asszony egy pillanatra elbizonytalanodott, de gyorsan összeszedte magát.
— Miféle hamisítás? Minden papír rendben van!
— Akkor legyenek szívesek megmutatni az eredeti példányt — folytatta Miklós bácsi nyugodtan. — A valódi pecséttel együtt.
Gábor idegesen helyezte egyik lábáról a másikra a testsúlyát. Erzsébet arca megkeményedett.
— Menjenek a fenébe! Úgysem tudnak ránk bizonyítani semmit! — vágta rá, majd bevágta maga mögött az ajtót.
Alig telt el egy perc, amikor az ajtó ismét kinyílt. A küszöbön Katalin állt, sápadtan, bőrönddel a kezében.
— Én… én ebből kimaradok — motyogta, és anélkül, hogy bárkire ránézett volna, elindult a kapu felé.
Anna kérdőn pillantott Péterre. Ebben a pillanatban csörrent meg a telefon: Tamás hívta vissza őket.
— Átnéztem, amit elmondtatok — közölte határozottan. — Ez a szerződés támadhatatlanul érvénytelen. Egyrészt Anna hozzájárulása és aláírása nélkül nem köthettek volna ilyet. Másrészt, ha nincs eredeti, közjegyzői pecséttel ellátott példányuk, akkor ez legfeljebb egy rosszul összerakott hamisítvány.
Péter lassan letette a telefont, majd az ajtóhoz ment.
— Anya, nyisd ki — mondta keményen. — Ez a ház a miénk. Vagy most azonnal rendőrt hívunk.
Hosszú csend következett. Aztán belülről kattanás hallatszott, a zár engedett. Erzsébet asszony bőröndökkel lépett ki, arca eltorzult a dühtől.
— Ezt még keservesen megbánod, fiam — sziszegte. — Vér a véren… rossz jel.
Gábor a földre hajította a kulcscsomót.
— Tessék, tartsátok meg a nyomorult viskótokat!
Amikor az autójuk végül eltűnt az út kanyarulatában, Anna hosszú, remegő levegőt vett. Ezt a menetet megnyerték. Mégis maradt valami súlyos a levegőben.
— Péter… mire célzott azzal, hogy „vér a véren”?
A férfi nem válaszolt. Csak nézte az utat, amerre az anyja távozott. A tekintetében ott ült a felismerés: ez a történet még nem zárult le.
Két hét telt el. Erzsébet asszony és Gábor nem mutatkoztak, a nyaraló körül végre csend lett. Anna és Péter nekiláttak rendbe hozni mindent. Lecserélték a zárakat, kamerákat szereltettek fel, és új tulajdoni iratokat kértek ki, hogy többé senki ne próbálkozhasson hasonló trükkel.
Egy este a verandán ültek, teát ittak, amikor megszólalt a kapucsengő.
— Ki jöhet ilyenkor? — húzta össze a szemöldökét Anna, és a kamerakijelzőre nézett.
A képernyőn egy idős nő állt. Egyszerű kabátot viselt, egyik kezében táskát szorongatott. Anna nem ismerte.
Péter kiment hozzá. Anna az ablak mögül figyelte, ahogy váltanak néhány szót. A férje pár perc múlva sápadtan jött vissza.
— Ő… Ilona néni — mondta akadozva. — Anyám húga. Miskolcról jött.
— És mit keres itt?
— Levelet hozott. Anyámtól.
Annán hideg borzongás futott végig.
Ilona néni félénken lépett be a házba. Úgy nézett körbe, mintha attól tartana, már a jelenlétével is bajt okoz.
— Nem akarok veszekedést — mondta halkan. — Csak át kellett adnom ezt.
A táskájából elővett egy borítékot, és Péter felé nyújtotta.
Péter remegő kézzel szakította fel. A papíron mindössze egyetlen mondat állt, zaklatott, kusza írással:
„Ha nem adjátok át önként a nyaraló felét, tartási pert indítok ellened. A törvény szerint köteles vagy gondoskodni az anyádról. Olyan összeget fogok kérni, hogy végül kénytelenek lesztek eladni a házat.”
Anna felugrott a székből.
— Ez már nyílt zsarolás!
Ilona néni lehajtotta a fejét.
— Azt mondta, ez az utolsó figyelmeztetése…
Péter ökölbe gyűrte a papírt.
— Elég volt. Elég! — csapott az asztalra, mire a csészék megcsörrentek. — Nem engedem többé, hogy darabokra szedje az életünket!
Ilona néni összerezzent, aztán alig hallhatóan megszólalt.
— Ő mindig ilyen volt. Már kislányként is. Ha valami nem úgy történt, ahogy akarta, rögtön háborút csinált belőle.
— Akkor miért hallgatott eddig? — kérdezte Anna óvatosan.
— Mert féltem tőle.
Péter hirtelen felnézett.
— És most már nem fél?
Ilona néni sokáig hallgatott, majd lassan benyúlt a táskájába, és előhúzott egy régi, kopott füzetet.
— Azért jöttem, mert ez nálam van.
Kinyitotta egy megjelölt oldalnál. A lapokon dátumok, nevek, összegek és rövid feljegyzések sorakoztak.
— Ezek Erzsébet régi ügyei — magyarázta. — Hogyan szerezte meg a nővére házát. Hogyan kényszerítette ki a nagymamát a lakásból. Mindent felírtam. Akkoriban még nem mertem szólni.
Anna és Péter egymásra néztek. Mindketten ugyanarra gondoltak.
— Hajlandó lenne tanúskodni? — kérdezte Péter.
Ilona néni bólintott.
— Igen. Elég volt abból, hogy mindenki rettegjen tőle.
Egy hónappal később már a bíróságon álltak.
A tárgyalás nem húzódott sokáig. Erzsébet asszony nem jelent meg; betegségre hivatkozott. De Ilona néni vallomást tett. Miklós bácsi is elmondta, mit látott, a szomszédok megerősítették a fenyegetéseket, Péter munkatársai pedig tanúsították, milyen nyomás nehezedett rá az elmúlt időszakban.
A tartási keresetet elutasították. Ráadásul a bíróság távoltartó jellegű rendelkezést hozott: Erzsébet asszony nem közelíthette meg a nyaralót és a házaspárt sem.
Amikor kiléptek a bíróság épületéből, vakítóan sütött a nap.
— Akkor ennyi? — kérdezte Anna halkan.
Péter megszorította a kezét.
— Nem. Inkább úgy mondanám: most kezdődik igazán.
Elindultak az utcán, és egyikük sem nézett vissza.
Anna zsebében ott lapult a ház kulcsa. Ezúttal már nemcsak papíron, hanem végleg az övék volt.
Egy év múlva a nyaraló kapuján új tábla függött:
„Őrzött terület. Idegeneknek belépni tilos.”
Erzsébet asszony a közösségi oldalakon továbbra is dühös bejegyzéseket írt hálátlan gyerekekről és tönkretett anyai sorsról.
Csakhogy már alig reagált rá valaki.
Mindössze három hozzászólás érkezett a posztjai alá.
És mindhárom olyan rokontól, aki végre nem félt többé tőle.