Úgy döntött volna, hogy egyszerűen odaadja az összes félretett pénzét? Úgy, hogy meg sem kérdezi, mit szól hozzá? Mintha Annának semmi beleszólása nem lenne?
— Azonnal engedd el azt a telefont! — csattant fel Anna, és egyetlen mozdulattal kirántotta a készüléket Gábor kezéből. — Ez az én pénzem. Felfogtad?
A dühtől szinte lángolt az arca. Reszkető ujjakkal lépett vissza a műveletből, és megszakította az utalást. Még éppen időben: a tranzakció nem futott végig, mert SMS-kóddal kellett volna jóváhagyni.
— Anna, te meg mit művelsz? — nézett rá Gábor zavartan.
— Megakadályozom, hogy meglopjanak — vágta rá keményen.
— Miféle meglopjanak? Hiszen ez a családnak menne! — próbált tiltakozni a férfi.
A szobára fullasztó csönd telepedett. Gábor az ágy szélén ült, tanácstalanul széttárta a karját, mintha valóban nem értené, miért tört ki ekkora vihar. Az arcán egyszerre látszott sértettség és értetlenség.
— Melyik családnak? — kérdezte Anna metsző nyugalommal. — A nővérednek, aki képtelen beosztani a pénzét?
— De hát ő is a családunk része — dünnyögte Gábor. — Kinga rokon.
— Kinga a te rokonod. Ez a pénz viszont az enyém. Négy éven át minden hónapban húszezer forintot tettem félre.
— De együtt élünk! — vetette ellen a férje.
— És ettől jogod van a megtakarításaim fölött rendelkezni?
Anna már nem akart tovább magyarázkodni. Hirtelen egészen világos lett számára, hogy Gábor fejében nem létezik határ közös kassza és személyes tartalék között. A férje őszintén meg volt győződve arról, hogy ami egy házasságban pénz, az automatikusan közös, és a család idősebb tagjai majd eldöntik, kinek mire jusson belőle.
— Anna, próbáld megérteni, Kinga tényleg nagy bajban van — kezdte békítő hangon Gábor.
— Én meg talán könnyen gyűjtöttem össze? Négy évig vontam meg magamtól dolgokat!
— Azért nem mindent…
— De igen, mindent! Nem vettem magamnak normális ruhákat, lemondtam a kávézásokról, nem mentem el pihenni, nem költöttem semmi feleslegesre. Minden forintot ezért raktam félre!
Gábor lehajtotta a fejét. Úgy festett, mint akit rajtakaptak valami szégyenletes dolgon. Ami Anna szemében nem is állt messze az igazságtól.
— Anya azt mondta, tudja a PIN-kódot — szólalt meg végül halkan Gábor. — Azt hittem, ha már ismeri, akkor talán…
— Akkor talán mi? El lehet venni a pénzemet?
— Nem elvenni! Csak kölcsönadni a nővéremnek!
— Kölcsönadni? — Anna keserűen felnevetett. — És mikor gondoltátok visszatenni? Kingának most sincs pénze.
— Hát… majd valahogy…
— Majd valahogy — ismételte Anna gúnyosan. — Gábor, komolyan azt képzelted, hogy a nővéred négy éven át apránként törleszti nekem?
A férfi hallgatott. A hallgatása mindent elárult. Senki sem számolt valódi visszafizetéssel. Erzsébet egyszerűen abban reménykedett, hogy a fia átadja Kingának Anna teljes megtakarítását, és utána majd mindenki úgy tesz, mintha ez természetes lenne.
— Hol van az anyád? — kérdezte Anna hirtelen.
— A nappaliban. Tévézik.
— Hívd be.
— Minek?
— Szeretnék beszélni azzal, aki lopásra biztatta a fiát.
— Anna, kérlek, ne csinálj jelenetet…
— Gábor, most azonnal szólj az anyádnak.
A férfi kelletlenül feltápászkodott, és kiment. Alig telt el egy perc, Erzsébet már meg is jelent az ajtóban. Az arcán elégedett várakozás ült; nyilván azt hitte, az utalás már sikeresen megtörtént.
— Na, elküldtétek? — kérdezte szinte derűsen.
— Nem — felelte Anna röviden.
Erzsébet tekintete egy csapásra megkeményedett.
— Hogyhogy nem? Gábor megígérte!
— Gábor megpróbálta elutalni a pénzemet a hátam mögött. Én pedig megakadályoztam.
— Micsoda beszéd ez? — háborodott fel az anyósa. — Miféle „pénzedet”? Ez családi tartalék!
— Nem. Ez az én személyes megtakarításom. A PIN-kódot pedig ön leste el.
Erzsébet egy pillanatra zavarba jött. Láthatóan nem készült arra, hogy Anna ilyen nyíltan kimondja, amit tett.
— Ugyan már, csak véletlenül megláttam — próbált mentegetőzni.
— Mások jelszavait nem véletlenül jegyzi meg az ember — szakította félbe Anna. — Figyelt engem, és megjegyezte.
— És ha így is volt? Egy családban nincsenek titkok!
— De vannak. Főleg akkor, ha valakinek a saját pénzéről van szó.
Erzsébet arca kipirult a felháborodástól.
— Szóval te képes lennél cserbenhagyni a férjed nővérét? Hát van neked szíved?
— Nem hagyok cserben senkit. Egyszerűen nem én fogom megfizetni mások felelőtlenségének árát.
— Miféle felelőtlenség? A gyerek beteg!
— Kinga felnőtt asszony. Oldja meg a gondjait úgy, ahogy mások is.
— Hát ezt hallgassátok! — fújtatott megvetően Erzsébet. — Csak a pénzt sajnálod. Kapzsi vagy.
— Erzsébet, ezt az összeget én kerestem meg, én tettem félre, és én döntöm el, mire használom.
— Talán Gábor nem dolgozik? Nem ő tart el téged?
— Gábor a saját fizetéséből a saját kiadásait fedezi. Ezt a tartalékot én gyűjtöttem össze.
Az anyósa már nyitotta volna a száját, de Anna nem hagyta folytatni.
— A vita lezárva. A pénzemhez ezentúl senki sem nyúlhat.
Erzsébet sértett dühvel fordult sarkon, és kiviharzott. Gábor az ajtó mellett toporgott, mintha nem tudná, melyikük mellé álljon.
— Anna, anya most nagyon haragudni fog — mondta bizonytalanul.
— Haragudjon. Az már az ő dolga.
— És Kingával mi lesz?
— Mi lenne? Vállaljon több munkát, keressen mellékállást, találjon más megoldást.
— De gyereke van!
— Sok embernek van gyereke. Mégsem járnak körbe a rokonaik megtakarításaiért.
Gábor erre már nem felelt. Látszott rajta, hogy megértette: Anna nem fog meghátrálni.
Aznap este alig váltottak néhány szót. A lakásban dermesztő, feszült hangulat uralkodott. Erzsébet látványosan bezárkózott a szobájába, mintha őt érte volna a legsúlyosabb sérelem. István, az após, igyekezett láthatatlanná válni, és nem belekeveredni a családi háborúba.
Anna sokáig feküdt ébren. Egyre világosabban látta, hogy ebben a házban soha nem tekintik majd valódi, egyenrangú családtagnak. A félretett pénzére mindig úgy fognak nézni, mint valami közös zsákmányra, amely fölött a „család” nevében mások akarnak dönteni.
Másnap Anna első dolga az volt, hogy megváltoztatta a telefonja jelszavát.