Ezután megnyitotta a banki alkalmazást is, és a belépéshez új PIN-kódot adott meg. Ettől a pillanattól kezdve biztos lehetett benne, hogy a félretett pénzéhez rajta kívül senki sem nyúlhat hozzá.
Gábor észrevette, hogy Anna valamit állítgat a telefonján.
— Mit csinálsz? — kérdezte óvatos hangon.
— Megvédem a pénzemet az illetéktelen hozzáféréstől — felelte Anna teljes nyugalommal.
— Anna, muszáj ezt így felfogni?
— Igen. Tegnap megpróbáltad elvenni a megtakarításaimat.
— Nem elvenni akartam! Csak segíteni Kingának!
— Az én pénzemből, az én engedélyem nélkül. Erre van egy egyszerű szó: lopás.
Gábor nem válaszolt. Látszott rajta, hogy érti, Anna miért mondja ezt, de ahhoz már túl büszke volt, hogy be is ismerje.
A következő napokban a ház levegője szinte megfagyott. Erzsébet látványosan elfordította a fejét, valahányszor Anna megjelent a konyhában vagy a folyosón. Gábor próbált lavírozni a két nő között, de minden kísérlete erőtlennek bizonyult.
— Nem lehetne legalább valamennyit adni? — vetette fel egyszer halkan. — Mondjuk negyvenezer forintot?
— Egyetlen forintot sem — vágta rá Anna.
— De anya ezt soha nem fogja elfelejteni…
— Ő a te anyád. Neked kell vele rendezned.
Ezekben a napokban Anna számára végleg egyértelmű lett, hogy ebben a közegben nincs maradása. A folyamatos nyomás, az a természetesség, amellyel mások az ő pénze fölött akartak rendelkezni, és az, hogy senki sem tisztelte a határait, lassan elviselhetetlenné tette a mindennapokat.
Csendben albérletek után kezdett kutatni. Hirdetéseket böngészett, bérbeadókkal váltott üzeneteket, időpontokat egyeztetett. Nem vágyott nagy lakásra: elég lett volna egy garzon vagy egy apró, egyszobás otthon, ahol legalább békében lehet.
A veszekedés után nagyjából egy héttel meg is találta a megfelelőt. Egy kicsi garzon volt egy lakótelepi környéken: nem fényűző, de tiszta, rendezett és megfizethető. A bérleti díj havonta hatvanezer forintot tett ki.
Szombat reggel, amikor mindenki otthon volt, Anna a reggeli mellett közölte a döntését.
— Elköltözöm — mondta egyszerűen.
— Hová? — meredt rá Gábor.
— Kivettem egy lakást. Külön fogok élni.
— De miért? — kérdezte értetlenül a férje.
— Mert ebben a házban az én pénzemet közös kasszának tekintik. Én viszont nem annak szántam.
Erzsébet szája sarkában elégedett mosoly jelent meg.
— Hát akkor tessék! — jegyezte meg csípősen. — Majd fizetheted egyedül a rezsit is.
— Fizetni fogom — bólintott Anna. — Cserébe senki sem próbálja majd megkaparintani a megtakarításaimat.
— Anna, talán nem kellene ennyire végletes döntést hoznod — próbálkozott Gábor. — Meg lehetne ezt beszélni.
— Pontosan mit? Azt, hogy ne nyúlj a pénzemhez? Erről nincs mit tárgyalni.
— De ez teljesen ésszerűtlen! Albérletre költeni, amikor itt lakhatnál ingyen!
— Inkább fizetek lakbért, mint hogy egy nap arra ébredjek, hogy eltűnt minden, amit évek alatt félretettem — felelte Anna.
Hétfőre szabadnapot kért, és az egész napot csomagolással töltötte. Gábor munkában volt, Erzsébet pedig olyan feltűnően nem segített, mintha ezzel is üzenni akarna. Egyedül István mozdult meg csendben: szó nélkül segített levinni a táskákat, és berakni őket a taxiba.
— Biztos, hogy nem gondolod meg magad? — kérdezte halkan.
— Nem, István. Ezt már eldöntöttem.
Az após csak bólintott. Látszott rajta, hogy érti Anna helyzetét, sőt talán egyet is ért vele, de a családi lojalitás nem engedte, hogy nyíltan mellé álljon.
Az új lakás valóban apró volt, mégis barátságos. Anna maga is meglepődött, milyen gyorsan megkönnyebbült. Egyedül élni egészen más volt: senki nem kutakodott az ügyeiben, senki nem akarta megmondani, mire költse a pénzét, és senki nem próbált bűntudatot kelteni benne.
Gábor naponta telefonált. Könyörgött, hogy menjen vissza, ígérgette, hogy az anyja többé nem szól bele semmibe. Anna azonban már nem tudott hinni neki. Erzsébet természete nem olyasmi volt, amit egyetlen ígéret megváltoztat.
— Anya azt mondta, kész bocsánatot kérni — bizonygatta Gábor.
— Nem bocsánatkérésre van szükségem. Arra lenne szükség, hogy felfogja: ami az enyém, az nem a család közös vagyona.
— Megértette, hidd el! Megígérem!
— Gábor, az édesanyád nem fog egyik napról a másikra más emberré válni. Holnap majd talál egy újabb indokot, amiért szerinte az én megtakarításaimat kellene elkölteni.
Gábor ennek ellenére nem hagyta abba. Időnként felbukkant Annánál, kisebb ajándékokat vitt, szerelmet vallott, és bizonygatta, hogy minden helyrehozható. Anna azonban nem engedett. Már túl jól látta, hová vezetne, ha visszatérne.
Egy hónap elteltével világossá vált, hogy nem lesz békülés. Gábor, miután belátta, hogy Anna pénzéhez nem férhet hozzá, lassan beletörődött a kudarcba. Maradt az anyjánál, ahol hamarosan valóban megjelent Kinga is a gyerekével, valamint a soha véget nem érő anyagi problémáival.
Kinga elutazott a saját városából, és a bátyjánál húzta meg magát. Segítségre számított, csakhogy Gábornak nem volt miből segítenie. A fizetése éppen csak fedezte a saját kiadásait.
— Hol van akkor az a pénz? — kérdezte Kinga felháborodva. — Anya azt mondta, Anna tele van megtakarítással!
— Anna elköltözött — mondta Gábor komoran. — És a pénzét is magával vitte.
Kinga dühöngött az egykori sógornő „önzése” miatt, de a helyzeten ez semmit sem változtatott.
Három hónappal később Anna beadta a válókeresetet. Az eljárás gyorsan lezárult, mert alig volt közös vagyon, amin vitatkozni lehetett volna. A megtakarítások Annánál maradtak, Kinga gondjai pedig Gáborék nyakán.
A volt férj ugyan megpróbálta bírósági úton megszerezni a pénz egy részét, de nem járt sikerrel. Anna már a házasság előtt is gyűjtögetett, később pedig a saját fizetéséből növelte a megtakarításait. A bíróság kimondta, hogy az összeg az ő különvagyona.
Anna hosszú idő után először érzett valódi megkönnyebbülést. Végre senki sem dönthetett helyette a jövőjéről. Senki nem rendelkezhetett a pénze fölött, és senki nem költhette el mások szükségleteire azt, amiért ő dolgozott meg.
Továbbra is félretett minden hónapban. Most sokkal gyorsabban haladt, hiszen nem kellett Gábort támogatnia, és a férje rokonainak problémáit sem neki kellett megoldania. Két év alatt összegyűlt az önrészhez szükséges összeg.
A lakást kizárólag a saját nevére íratta. Nem volt nagy, nem volt fényűző, de az övé volt. Anna végre megszerezte azt, amire négy éve vágyott. És Gábor családjából már senki sem állt mellette, hogy beleszóljon.