Katalin néhány másodpercig nem szólt, mintha meg akarná válogatni a szavait.
— Eszterkém — mondta végül halkan —, áruld el nekem, milyen középút létezik az „igen” és a „nem” között? Hogyan lehet kompromisszumot kötni aközött, hogy „anyám nem engedi”, és aközött, hogy „felnőtt ember vagyok”? Inkább én kérdezek valamit: tényleg úgy akarod leélni az életedet, hogy egy másik asszony jóváhagyását kelljen kérned mindenhez?
— De ő nem egy idegen nő…
— Dehogynem, kislányom. Neked az. És az is marad. A férjednek pedig… — Katalin nagyot sóhajtott. — A férj helye a felesége oldalán van. Nem néha, nem akkor, amikor kényelmes, hanem mindig. Ha erre nem képes, akkor mondd meg, mire való egyáltalán?
Aznap este Eszter összeszedte a holmijait. Gábor az ágy szélén ült, és tehetetlenül figyelte, ahogy a felesége apránként bőröndbe rakja az addigi közös életük maradékát.
— Eszter, ne csináld ezt ilyen véglegesen — szólalt meg újra bizonytalanul. — Valahogy csak meg tudjuk beszélni.
— Mit beszélnénk meg? — kérdezte Eszter anélkül, hogy hátrafordult volna. — Azt, hogy ezentúl is az édesanyád áldását kéred minden családi döntés előtt? Vagy azt, hogy én dolgozzak látástól vakulásig, hogy saját autóm legyen a munkához, miközben a ti lakásotok üresen porosodik?
— Ez azért nem egészen így van…
— De pontosan így van. — Eszter lezárta a bőrönd cipzárját, aztán szembefordult vele. — Gábor, én szerettelek. Lehet, hogy valahol még most is szeretlek. De nem tudok olyan férfi mellett élni, aki harmincévesen sem mer döntést hozni az anyja beleegyezése nélkül.
— És mi lesz, ha anya egyszer meghal? — bukott ki Gáborból váratlanul.
Eszter mozdulatlanná dermedt.
— Ezt hogy érted?
— Úgy… hogy ő már nem fiatal. Ha történne vele valami… akkor végre úgy élhetnénk, ahogy mi akarunk.
Eszter hosszú pillanatokig csak nézte őt. Aztán lehajolt, megfogta a bőrönd fülét.
— Látod, pontosan ezért megyek el. Mert még most sem rólunk beszélsz. Nem arról, hogy képes lennél-e kiállni mellettem, hanem arról, mikor tűnik el az akadály az utunkból. Inkább abban reménykedsz, hogy az anyád egyszer nem lesz, minthogy egyetlenegyszer azt mondd neki: ez a döntés csak ránk tartozik.
Az előszobában Mónika már várta. Az arcán alig leplezett elégedettség ült.
— Hát elmész? — kérdezte.
— Igen.
— Jobb is így. Úgysem illettetek össze.
Eszter már a kilincsnél állt, de erre még visszanézett.
— Mónika asszony, soha nem jutott eszébe, hogy ezzel elveszi a fiától a lehetőséget, hogy valódi felnőtt férfi legyen?
— Az én fiam nélküled is boldogulni fog.
— Az ön fia harmincévesen nem meri eldönteni, kiadja-e a saját lakását, amíg ön rá nem bólint. Ezt nevezi normálisnak?
— Ezt úgy hívják, hogy az ember törődik a családjával. Maga ezt nem értheti.
— De, nagyon is értem. Önnek a család azt jelenti: ön és Gábor. A feleség pedig legfeljebb zavaró mellékszereplő, akit el lehet távolítani, ha útban van. — Eszter lenyomta a kilincset. — Tudja, mi a legszomorúbb? Hogy Gáborból akár jó férj is lehetett volna. Ha egyszer elengedte volna őt.
Egy hónappal később Eszter beadta a válókeresetet. Gábor nem ellenkezett. Talán az anyja mondta neki, hogy így lesz a leghelyesebb. Eszter nem akart mást, csak kitörölni az emlékezetéből azt az egy évet, mintha egy rossz, nyomasztó álom lett volna.
Újabb hónap múltán áthelyezést kapott egy másik városba. A regionális igazgatóságon megüresedett egy jó pozíció, a fizetés pedig majdnem a duplája volt annak, amit addig keresett. Hat hónap alatt sikerült félretennie annyit, hogy autót vegyen.
Katalin segített neki becsomagolni a dolgait.
— Nem sajnálod? — kérdezte egyszer.
— Mit?
— Hogy nem harcoltál tovább a házasságodért.
Eszter az utolsó könyveket is beillesztette a kartondobozba.
— Anya, miért kellett volna harcolnom? Azért, hogy beleszólhassak a saját családom ügyeibe? Azért, hogy a férjem komolyan vegye, amit mondok? Ezekért nem könyörögni kell. Ezeknek természetesnek kellene lenniük.
— És ha egyszer mégis megváltozik?
— Lehet. Talán akkor, amikor végre felfogja, mit veszített el. — Eszter leragasztotta a doboz tetejét. — Csakhogy én addigra már nem fogok rá várni.
Odakint szürke októberi fény ült az udvaron. Eszter az ablak előtt állt, és nézte a házat, ahol felnőtt, meg az udvart, ahol kislányként játszott.
