Ott, azon az udvaron hitte valaha, hogy a szerelem majd egyszer nagy, biztos és rendíthetetlen lesz, a család pedig menedék. Most már tudta, hogy nem minden álom teljesül úgy, ahogy az ember fiatalon elképzeli. De attól, hogy valami összedől, még nem áll meg az élet.
— Tudod, anya — mondta végül csendesen —, talán jobb is, hogy nem lett még gyerekünk. Képzeld el, milyen lenne nekik egy olyan otthonban felnőni, ahol az apjuk nem mer ellentmondani a saját anyjának, mert fél, hogy megsérti.
Az anyja szomorúan nézett rá.
— Eszterkém… szerinted lesz még valaki, akiben bízni tudsz?
— Lesz. — Eszter halványan elmosolyodott. — Ebben biztos vagyok. Csak most már más szemmel fogok nézni bizonyos dolgokra. Ha egy harmincéves férfi még mindig az anyja mellett él, nem azért, mert tényleg szüksége van rá, hanem mert az anyja így akarja, az már figyelmeztetés. Ha minden döntés előtt az anyja véleményére vár, az a következő jel. És amikor azt mondja: „Anya nem engedi kiadni a lakást, oldd meg te valahogy az autóra valót” — az már nem egyszerű intő jel. Az már hangos vészcsengő.
Az anyja magához húzta, és szorosan átölelte.
— Okos lány vagy. Csak arra kérlek, ne vond le azt a következtetést, hogy minden férfi ilyen.
— Nem fogom, anya. — Eszter a vállára hajtotta a fejét. — Csak ezentúl jobban megnézem, kit engedek közel magamhoz.
Ugyanebben az időben, a város túlsó felén, egy háromszobás lakás konyhájában Gábor éppen a tányérokat öblítette el. Mónika az asztalnál ült, teát ivott, és úgy figyelte a fiát, mintha már előre tudná, mire készül.
— Miért vagy ilyen csendben, fiam? — kérdezte.
— Gondolkodom.
— Min kell ezen ennyit gondolkodni?
Gábor a bögrét a csepegtetőre tette, megtörölte a kezét, aztán lassan az anyja felé fordult.
— Anya… lehet, hogy mégsem kellett volna úgy döntenünk.
Mónika összehúzta a szemét.
— Mit értesz ez alatt?
— A lakást. Talán Eszternek igaza volt. Talán tényleg kiadhattuk volna.
Az asszony olyan hirtelen csapta le a csészéjét, hogy a tea kilöttyent a peremén.
— Gábor! Hogy beszélhetsz így? Hiszen ezt már tisztáztuk. Az a nő nem volt hozzád való. Mindig csak követelt, mindig többet akart. Jobb, hogy elment, hidd el nekem.
— De amit mondott… abban volt igazság.
— Igazság? — Mónika felpattant a székről. — Abban, hogy ellenem hangolt volna téged? Abban, hogy a saját otthonomban emelte fel a hangját? Gáborkám, nyisd már ki a szemed! Ő kettőnk közé akart állni.
Gábor nem felelt. Csak kivette a mosogatóból a tányérokat, és egymás mellé rakta őket. Közben képek villantak fel benne: Eszter, ahogy reggelit készít; Eszter, ahogy nevet a legostobább tréfáin is; Eszter, ahogy film közben elalszik a vállán. Látta maga előtt azt is, milyen boldogan mesélte az előléptetését. És azt a pillanatot is, amikor a tekintete elsötétült, miután ő közölte vele, hogy az anyja nem járul hozzá a lakás kiadásához.
— Anya — szólalt meg végül halkan —, mi lenne, ha felhívnám? Csak beszélni szeretnék vele.
— Minek?
— Elmagyaráznám neki, hogy…
— Gáborkám! — Mónika már ott is termett mellette, és ráfonta ujjait a fia kezére. — Ő elment. Nem próbált meg menteni semmit, nem akarta rendbe hozni, ami köztetek történt. Egyszerűen összepakolt és itt hagyott. Így viselkedik az, aki szeret? Felejtsd el. Lesz majd más, rendesebb, hozzád illőbb nő.
Gábor lassan bólintott. Az anyja mindig tudta, mit kell tenni. Legalábbis egész életében ezt hitte.
Eszter eközben már a vonaton ült. Az új munka, az új város és egy ismeretlenebb, de szabadabb élet felé tartott. Az ablakon túl fénycsíkok futottak hátrafelé, ő pedig arra gondolt, hogy néha csak úgy lehet valami igazán jobbat megtalálni, ha az ember elengedi azt, amihez túl sokáig ragaszkodott.
A táskájában ott lapult a telefon. A kijelzőn Gábor több elmulasztott hívása sorakozott. Eszter megnézte őket, aztán visszacsúsztatta a készüléket a helyére. Nem hívta vissza. Vannak beszélgetések, amelyeknek egyszer eljön a végük, és nem kell újrakezdeni őket.
Amikor megérkezett az új lakásba, csend fogadta és tágas, üres szobák. Feltette a vizet teának, majd leült az ablak mellé. Odakint egy idegen város fényei rajzolódtak ki, tele olyan emberekkel és lehetőségekkel, akiket és amelyeket még nem ismert.
Valahol messze pedig, egy háromszobás lakás konyhájában, egy férfi tovább törölgette a tányérokat, miközben az anyja arról győzködte, hogy a felesége tévedett.
Lehet, hogy Gábor egyszer majd valóban megérti, mi történt. De az is lehet, hogy soha.
Eszternek azonban ez már nem volt feladata.