– Nem olcsó ember, de tudja, mit csinál. Átküldöm az elérhetőségét.
Az ügyvéd, Péter, alacsony, kissé görnyedt férfi volt, fáradt tekintettel. Miközben gondolkodott, a tollával egyenletesen kopogott az íróasztal lapján. Végigolvasta az iratokat, feltett vagy tíz pontos kérdést, majd hátradőlt a székében.
– A keresetük gyenge lábakon áll – mondta végül. – Az, hogy albérletben lakik, önmagában semmit nem bizonyít. A bíróságok ezt régóta nem tekintik döntő érvnek. A be nem jelentett munka viszont kényesebb pont. Azt azonnal rendezni kell. Jelentkezzen be hivatalosan, és ettől kezdve minden egyes forintnak legyen nyoma.
– Két hónap múlva tárgyalás. Beleférünk?
– Bele. De az iratokon kívül szükség lesz jellemzésekre is. Az iskolából, a szomszédoktól, ügyfelektől. Minél több van, annál jobb.
Nóra bólintott. A keze az ölében összekulcsolódott.
– Tényleg elvehetik tőlem a lányomat?
Péter most nem kerülte meg a választ. Egyenesen ránézett.
– Ők azt akarják bebizonyítani, hogy maga nem bírja egyedül. Magának pedig azt kell megmutatnia, hogy igen. Nem ígéretekkel. Papírokkal.
A következő két hónapban Nóra úgy dolgozott, ahogy korábban talán még soha.
Nappal varrt. Esténként iratokat intézett. Három nap alatt bejelentette a tevékenységét, nyilvántartást nyitott a bevételeiről, az ügyfeleknek pedig megmondta, hogy mostantól csak átutalással fizethetnek, mert minden forintnak szerepelnie kell a bankszámlakivonaton. Jellemzést kért az iskolától is. Lilla osztályfőnöke nem intézte el két sorral: másfél oldalt írt arról, hogy a kislány jól tanul, könnyen barátkozik, az édesanyja rendszeresen megjelenik a szülői értekezleteken, és részt vesz az osztályprogramokban is.
Amikor Ilona megtudta, hogy Gáborék keresetet adtak be, még aznap este beállított hozzájuk egy füzetlapokkal teli mappával és tollal.
– Írok én is egy ajánlást – jelentette ki. – Szomszédként. Hogy rend van nálatok, a gyerek tiszta, gondozott, te pedig dolgozol.
– Ilona, ne, kérlek. Így is annyi mindent tettél már…
– Ne vitatkozz velem. Anita is ír az ötödikről. Júlia is a másik lépcsőházból, akinek a szoknyáját átalakítottad. Mindenki írni fog, aki látja, hogyan élsz.
Nóra csak nézte őt, és nem tudott megszólalni. A Gábor mellett eltöltött hét év alatt hozzászokott ahhoz, hogy a segítségnek mindig ára van. Vagy pénzben, vagy szívességben. Olyan, hogy valaki csak úgy mellé álljon, számára már szinte elképzelhetetlennek tűnt.
– Miért segítesz nekem ennyit? – kérdezte halkan.
Ilona felvonta a szemöldökét.
– Miért ne segítenék?
Olyan egyszerűen mondta, hogy Nóra nem talált rá választ.
Ezekben a hetekben Lilla is megváltozott. Csendesebb lett. Nem hisztizett, nem faggatózott, nem kérdezett olyasmit, amire talán félt volna meghallani a választ. Esténként azonban odakuporodott az anyja mellé a kanapéra, az arcát Nóra vállába fúrta, és hosszú percekig csak hallgatott.
Egy alkalommal, amikor Nóra éppen a kislány iskolai egyenruháján varrta össze a kiszakadt részt, Lilla megszólalt. Nem nézett fel, a hangja alig volt több suttogásnál.
– Anya… ugye nem költözünk el megint?
Nóra letette a tűt. Ránézett a lányára: vékony fonatok, komoly szemek, a jobb térdén megint sebtapasz.
– Nem – mondta határozottan. – Sehová sem költözünk.
Lilla bólintott, aztán visszamászott a rajzaihoz, mintha ez a pár szó elég lett volna ahhoz, hogy újra rendesen kapjon levegőt.
Egy héttel a tárgyalás előtt Gábor telefonált. Vasárnap este volt, Lilla már aludt.
– Nóra – kezdte. A hangja szokatlanul halk volt, hiányzott belőle a régi, parancsoló keménység. – Nem lehetne ezt valahogy megbeszélni? Bíróság nélkül?
Nóra az ablaknál állt. Lent, a parkolóban egy lámpa fénye villódzott.
– Mit akarsz megbeszélni?
– Anya úgy gondolja… vagyis szerintünk Lillának jobb lenne nálunk. Nagyobb a lakás, közel van egy jó iskola. Te pedig láthatnád hétvégente.
Hétvégente. A saját gyerekét. Beosztás szerint.
– Nem.
– Gondold át.
– Átgondoltam. Nem.
Csend lett. Nóra hallotta Gábor lélegzetét a telefonban: nehézkes volt, bizonytalan. Így lélegzik az az ember, aki más szavait ismételgeti, és közben maga sem hisz bennük igazán.
– Felfogod, hogy a bíróság komoly dolog?
– Felfogom.
– És akkor is?
– Akkor is.
Gábor bontotta a vonalat. Nóra még vagy egy percig a kezében tartotta a telefont. A kijelző elsötétült, az ablak üvegében pedig megjelent a saját arca: sápadt, karikás szemű, kimerült. De a háta egyenes volt. Az álla nem remegett.
Bement megnézni Lillát. A kislány széttárt karokkal aludt, az egyik fonata kibomlott, a haja szétterült a párnán. Az éjjeliszekrényen ott ült a félfülű plüssnyúl. Ugyanaz, amelyet az első napon bepakoltak a bőröndbe.
Nóra megigazította a takarót. Leült az ágy szélére, és sokáig mozdulatlanul maradt. Hallgatta a lánya egyenletes lélegzését, meg odakintről a város tompa, távoli moraját.
A tárgyalóterem kisebb volt, mint amilyennek elképzelte. Szűk helyiség, két sor szék, a falakon kopott faburkolat, alul több helyen megkarcolva. Papírszag terjengett benne, és valami savanykás, állott levegő, mintha reggel ugyan kiszellőztettek volna, de a nehézség bent maradt.
Nóra bal oldalon ült. A folyosónyi átjáró túloldalán Gábor foglalt helyet az anyjával és Lászlóval. Erzsébet ünnepélyes, szinte hibátlan külsővel érkezett: sötét kosztüm, gondosan elkészített frizura, kihúzott hát. Az ujjain lévő gyűrűk meg-megcsillantak az összefont kezein.
László kezdett beszélni. Papírról olvasta: az anya nem megfelelő minőségű bérelt lakásban él, nincs állandó jövedelme, be nem jelentett tevékenységet folytat…
– Az alperes február óta hivatalosan bejelentett önálló keresőtevékenységet végez – vágott közbe Péter, miközben kinyitotta az aktáját. – Itt vannak a négy hónapra vonatkozó bevallások, a nyilvántartásba vétel másolata és a bankszámlakivonatok.
A bíró, egy ötven év körüli nő simára fésült hajjal és éber, rezzenéstelen tekintettel, átvette a dokumentumokat. Lapozni kezdett. A teremben olyan csend lett, hogy Nóra a falióra ketyegését és a papírlapok halk surrogását is tisztán hallotta.
László újra próbálkozott. A lakhatási körülmények: földszinti lakás, zajos környék, közeli parkoló…
– A gyámhatóság környezettanulmánya – tette le Péter a következő iratcsomót. – A lakást megfelelőnek minősítették. A gyermeknek külön fekhelye van, tanulóasztala, valamint kialakított játéktere.
Nóra nem fordította hátra a fejét, mégis érezte Erzsébet tekintetét a tarkóján. Nehéz volt, szúrós, mintha lyukat akarna égetni belé.
A gyámhatóság képviselője egyenletes hangon beszélt, végig a jegyzeteit nézve. A lakás tiszta és meleg. A gyermek ápolt. Az anyjával természetesen kommunikál, a kérdésekre nyíltan válaszol, nem betanult mondatokat ismétel.
– Iskolai jellemzés van? – kérdezte a bíró.
Péter már nyújtotta is. Másfél oldal apró betűkkel: hiányzások, jegyek, magatartás, az anya részvétele az iskolai életben.
László átfutotta a saját jegyzeteit. Erzsébetre pillantott. Az asszony összeszorította a száját, majd alig észrevehetően bólintott.
– Szeretnénk felhívni a bíróság figyelmét arra is, hogy az apa lényegesen jobb lakáskörülményekkel rendelkezik…
– A bíróság tudomásul veszi – mondta a bíró érzelemmentesen. – Kívánnak tanúkat meghallgattatni?
Péter bólintott.
Ilona nyugodtan lépett be, mintha csak a saját konyhájába menne át. Egyenes tartás, napbarnított kéz, rövidre vágott ősz haj. Leült a kijelölt székre, és bemutatkozott.
– Ilona vagyok. Egy emelettel feljebb lakom. Nórát tavaly október óta ismerem.
– Mit tud elmondani róla mint anyáról? – kérdezte a bíró.
Ilona kissé oldalra döntötte a fejét. Nem kapkodott a válasszal. Hagyott néhány másodperc csendet.
– Sokféle anyát láttam már életemben – kezdte végül. – Nóra azok közé tartozik, akik előbb a gyereknek adnak enni, és csak utána gondolnak magukra. Akik éjfélig varrnak, hogy a lányuk rendes ruhában mehessen iskolába. Akik tizenkét óra munka után is leülnek a gyerekük mellé a leckékhez.