– És addig nem hunyják le a szemüket, amíg az a lecke el nincs készítve.
A teremben olyan csönd lett, hogy szinte hallani lehetett a papírok neszezését.
– Nem tudom, mi áll azokban az iratokban – folytatta Ilona, és egy pillantással László asztala felé intett. – De azt láttam, hogy ez az asszony fél év alatt a semmiből teremtett magának munkát. Nem járt kölcsönért senkihez, nem könyörgött segítségért. A gyereke jóllakott, tiszta ruhában jár, iskolába megy, és nevet. Márpedig egy gyerek, aki így tud nevetni, nem hazudik az életéről.
Elhallgatott. Nem volt a hangjában színpadias pátosz, sem könnyfakasztó erőlködés. Csak kimondott néhány egyszerű tényt.
Nóra mozdulatlanul ült. Olyan erősen kulcsolta össze a kezét az ölében, hogy az ujjai kifehéredtek. Aztán lassan felemelte a tekintetét, és a tárgyalás kezdete óta először nézett egyenesen Gáborra.
A férfi hátradőlt a széken. Az állát dörzsölte, de nem nézett sem az anyjára, sem az ügyvédre. A padlót bámulta, mintha a válaszokat onnan akarná kiolvasni.
A bírónő szünetet rendelt el.
Nóra kilépett a folyosóra. A falak halványzöldek voltak, a régi linóleum minden lépés alatt panaszosan nyikordult. Végigment a folyosó végéig, megállt az ablaknál, és homlokát a hűvös üvegnek támasztotta.
Lent, az udvaron egy asszony vezetett kézen fogva egy kisgyereket. Siettek. A gyerek alig győzte apró léptekkel követni, mégis nevetett valamin, amit csak ő értett. Nóra egész nap nem látott ennél élőbb, tisztább képet.
A döntéshez húsz perc kellett.
A bírónő felolvasta a határozatot: a gyermek lakóhelye az anyánál kerül megállapításra. Az apával való kapcsolattartás a felek egyeztetése szerint történik, havonta legalább két alkalommal.
Nóra hallotta a szavakat, de elsőre nem fogta fel őket. Péter finoman megérintette a könyökét.
– Vége. Lilla magánál marad.
Nóra bólintott. Felállt, és kiment.
A folyosón, a fal mellett Erzsébet állt. Nem volt rajta a megszokott fölényes arckifejezés, az álla sem feszült büszkén előre. A karjai erőtlenül lógtak a teste mellett, a gyűrűk pedig most valahogy túlságosan nehéznek tűntek azokon a leengedett kezeken.
Az asszony Nórát nézte. Annyi év után először nem volt ebben a pillantásban sem sajnálat, sem felsőbbrendűség. Valami más ült benne, de Nóra nem akart nevet adni neki.
Elment mellette, kilépett az épületből, hunyorogva fogadta az esti napfényt, aztán elővette a telefonját, és felhívta Ilonát.
– Köszönöm.
– Ugyan már – felelte Ilona. – Este gyere fel. Sütöttem pitét, még langyos.
Nyár elejére Nóra elköltözött. Nem messzire: ugyanabban a házban talált egy kétszobás lakást, éppen egy emelettel Ilona fölött. Az előző lakók kiköltöztek, a tulajdonos megkereste, az ár pedig olyan volt, amit már ki tudott gazdálkodni.
Az új otthon friss festék illatát árasztotta, és levenduláét is, mert Lilla a boltban ragaszkodott egy kis illatzsákhoz. Nóra a műhely ablakára saját kezűleg varrt lenfüggönyt akasztott: világos anyag volt, kissé egyenetlen szövésű, természetes és puha. A nap átszűrődött rajta, és a szemközti falon elmosódott, finom mintát hagyott, mintha víz fodrozódna rajta.
A nagymamától örökölt régi varrógép a munkaasztalon kapott helyet. Mellette, karnyújtásnyira állt a másik is: új, korszerű, a saját keresetéből vásárolta. A régit mégsem tette félre. Esténként, amikor nem megrendelésre dolgozott, hanem magának vagy Lillának varrt, ahhoz ült le. Az már nem is munkának érződött, inkább valami csendes beszélgetésnek: a motor halk zümmögése, a tű ütemes koppanása, az anyag sima futása az ujjai alatt.
Lilla második osztályba ment. A térdén a ragtapaszokat továbbra is párnaponta cserélni kellett, de már nem azért, mert sietve botladozott, hanem mert a ház körüli gyerekekkel estig rohangált az udvaron.
A hűtőről Nóra nem vette le a rajzot. Egy szögletes ház volt rajta, egyetlen ablakkal, a kéményből felszálló füsttel és két alakocskával. A papír időközben megsárgult, a szélei felpöndörödtek, de az epres mágnes makacsul tartotta.
Július közepén megcsörrent a telefon. Erzsébet hívta.
Nóra nézte a kijelzőn villogó számot. Egy ideig csak állt, aztán felvette.
– Nóra – szólalt meg a vonal túlsó végén az asszony. A hangja halk volt, hiányzott belőle a régi parancsoló keménység. – Megengednéd, hogy… lássam Lillát?
Csend következett. Nóra hallotta Erzsébet lélegzetét. Nehéz volt, bizonytalan.
– Szombaton jöjjön. Kettőre.
Szombaton Erzsébet egyedül érkezett. Nem hozta magával a fiát, László sem kísérte. Megállt a küszöbön, és szótlanul körbenézett: tiszta falak, függönyök az ablakokon, bekeretezett gyerekrajzok, a műhelyben anyagok és két varrógép. A lakásban levendula, textil és egy kicsit a felmelegedett vasaló illata keveredett.
Nem tett megjegyzést a berendezésre. Nem emlegette a bíróságot. Még csak célzást sem tett arra, hogy a menye nélkülük valaha „senki” lett volna.
– Mama! – Lilla kiszaladt a szobából, és átölelte a nagymamája lábát.
Erzsébet lassan hajolt le hozzá, mintha attól félne, egy hirtelen mozdulattal elriasztja. Aztán magához szorította az unokáját. A súlyos gyűrűs ujjak óvatosan simultak a vékony gyerekhátra.
– Megnőttél – suttogta alig hallhatóan. – Istenem, mennyit nőttél.
Nóra a műhely ajtajában állt. Egyszer régen Erzsébet állt ugyanígy annak a régi hálószobának a küszöbén, és onnan figyelte, ahogy ő összepakol. Most azonban felcserélődtek a szerepek. És a levegőben már nem pirított hagyma szaga úszott, hanem levendula és meleg anyag illata.
– Kér teát?
Erzsébet felemelte a tekintetét. Hosszan, némán nézte Nórát, majd bólintott.
– Kérek.
Nóra feltette a vizet. Elővett három csészét: két nagyot és egy kicsit, amelyen nyuszi volt. Lilláét. Egy tányérra kekszet rakott.
Hárman ültek le az asztalhoz. Lilla beszélt az iskoláról, a barátnőiről, a rajzóráról, és arról is, hogy már megtanult egyenes varrást készíteni a nagymama régi gépén. Erzsébet hallgatta. Nem vágott közbe. Nem fűzött hozzá tanácsot. Nem javította ki. Csak figyelt, két tenyerével pedig olyan óvatosan fogta körbe a csészét, mintha az hajszálvékony üvegből volna.
Indulás előtt az asszony megtorpant az előszobában. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán mégis becsukta. Úgy nézett Nórára, mint aki keresi a megfelelő szót, de sehol sem találja.
– Viszontlátásra – mondta végül.
– Viszontlátásra.
Az ajtó becsukódott. Nóra még hallgatta egy darabig, ahogy a nehéz léptek lassan elhalnak a lépcsőházban. Aztán visszament a konyhába.
Az asztalon három csésze állt. Az egyikben maradt egy kevés tea, már teljesen kihűlt. Lilla beszaladt a szobájába rajzolni. A műhely felől ismerős, otthonos meleg áradt.
Nóra leült. Végighúzta az ujját a bal keze gyűrűsujján, ott, ahol hét éven át a karikagyűrűt viselte. Az ujja már régen hozzászokott a szabadsághoz. A valaha ott maradt halvány csík lebarnult, és beleolvadt a bőrébe, mintha gyűrű soha nem is lett volna rajta.
Ült még egy percig. Megitta a maradék teáját. A csészéket a mosogatóba tette, letörölte az asztalt, majd bement a műhelybe.
A munkaasztalon egy darab lenvászon várta, új függöny készült belőle. Eszter megrendelése volt, már a második abban az évben. Nóra felkapcsolta a lámpát, leült a régi varrógép elé, és dolgozni kezdett. A nap lassan lebukott a tetők mögött, a falon pedig újra megjelent az a lágy, elmosódott minta, amely víz fodrára emlékeztetett. Az anyag könnyedén siklott az ujjai között, a cérna egyenletesen feküdt a varrásban, a gép halkan, ismerősen zümmögött.
A hűtőn lévő rajz közben mintha őt figyelte volna. Szögletes ház, kéményből gomolygó füst. Két alak, egy nagyobb és egy kisebb.
Mindketten mosolyogtak.