verandával, és egészen más hazacipelni a felnőtt fiacskáját a saját szűk, lakótelepi lakásába.
Gábor riadtan kapkodta a tekintetét a bőröndök és az én jéghideg arcom között. A tegnapi parancsolgató hangja úgy tűnt el belőle, mintha soha nem is lett volna. Az anyjához menni szemmel láthatóan egyáltalán nem akart: ott abban a pillanatban megszűnt volna „házigazdának” lenni, és újra az örök kisfiúvá zsugorodott volna, akit ide-oda lehet küldözgetni.
— Figyelj… hát most mit csinálsz… — nyögte ki, miközben az utolsó morzsányi méltósága is lepergett róla. — Tegnap csak elragadtattuk magunkat…
— Nem, Gáborkám. Tegnap ti ragadtattátok el magatokat. Én most tökéletesen higgadt vagyok.
Az ajtó felé intettem, amely tárva-nyitva állt, aztán futólag a faliórára pillantottam. A reggeli szellő kellemesen végigsimított az arcomon.
— Az én házamba lehet vendégként érkezni. Ünnepnapokon, előzetes telefon után. De ide senki sem léphet be úgy, mintha ő lenne az úrnő.
Aztán egyenesen Gáborra néztem.
— Pontosan egy perced van. Vagy kikíséred őt a taxihoz, és férjként jössz vissza ebbe a házba. Vagy vele együtt mész ki, fiúként, én pedig örökre bezárom mögöttetek ezt az ajtót. Indul az idő.
Mondanom sem kell, Erika csomagjai olyan sebességgel kerültek ki a kapun túlra, mintha valaki az utolsó vonatot próbálná még elérni.
A kocsinál az egyik bőrönd áruló módon szétnyílt.
A poros kerti útra kipotyogott egy prémes papucs, egy üveg kámforszesz, és egy gondosan összehajtogatott párnahuzat-kupac, amelyekkel állítólag az én „ízléstelen házamat” akarta felfrissíteni.
Erika úgy meredt erre a kis halomra, mintha nem holmi otthoni kacatok hevernének előtte, hanem a teljes hatalma hullott volna ki a porba. Összeszorított szájjal szállt be az autóba, és egyetlen szót sem szólt. A fájós ízületekről többé senki nem tett említést.
Gábor csendben jött vissza a házba. Olyan arccal lépett be, mint akinek az imént nagyon szemléletesen elmagyarázták, mi a különbség aközött, hogy „a mi otthonunk”, és aközött, hogy „kényelmesen befészkeltem magam ide”.
— A holmidat vidd át a vendégszobába — mondtam nyugodtan, miközben néztem, ahogy tanácstalanul toporog az előszobában. — Egy hétig ott fogsz lakni. Ki kell derítenem, férjként tértél-e vissza ebbe a házba, vagy csak azért, mert anyád lakásában nem volt számodra elég hely.
Nem válaszolt. Némán felkapta a táskáját. Nemigen akadt volna mivel vitatkoznia: a tegnapi hősiessége már elgurult a taxival, Erika bőröndjeinek társaságában. Később ő maga pakolta vissza a krémjeimet a fürdőszobába, és a fikuszt is a régi helyére állította.
Azóta az anyósom nem próbál nálam rendet teremteni, és kizárólag nagyobb ünnepeken jelenik meg, akkor is előre egyeztetve.
A férjem pedig egy életre megtanulta: az én házamba be lehet lépni férjként.
De koronás anyát nem lehet behozni oda.
Mert az idegen területen viselt koronák meglepően gyorsan a kapu mellett kötnek ki — közvetlenül a bőröndök mellett.