Az esküvő után egyre világosabban kirajzolódott előttem Gábor családjának egyik furcsa szokása: elképesztő természetességgel rendelkeztek mások idejével, pénzével, lehetőségeivel. Különösen akkor, ha az a „más” történetesen én voltam.
Eleinte csak apró megjegyzések hangzottak el. Aztán jöttek a szívességkérések. Később a jó tanácsnak álcázott elvárások. Végül ezek a tanácsok már nem is próbáltak tanácsnak látszani, inkább kimondatlan parancsokká váltak.
A legtöbbször Gábor öccse, Márk került elő témaként. Harminckét éves férfi volt, de a család még mindig úgy kezelte, mintha kisfiú lenne. Kisfiú, vadonatúj autóval. Kisfiú, aki évente lecserélte a telefonját. Kisfiú, aki rendszeresen eljárt nyaralni. Csak éppen lakásra valahogy soha nem sikerült félretennie.
Az utolsó pillanatig abban reménykedtem, Gábor végre közbelép. Azt mondja majd az anyjának, hogy elég volt. Vagy legalább annyit: ez a feleségem lakása. Esetleg: erről majd mi ketten döntünk.
De nem ezt mondta.
— Ha őszinte akarok lenni, nem is olyan rossz ötlet — szólalt meg.
Lassan felé fordultam.
— Tessék?
— Gondolj bele. Márknak tényleg nehéz.
Abban a pillanatban valami végleg elmozdult bennem. Mert az egy dolog, ha az emberre a rokonság próbál nyomást gyakorolni. De egészen más, amikor az árulja el, akinek melletted kellene állnia.
Aznap este némán mentünk haza. Vártam, hogy magyarázkodni fog. Hogy bocsánatot kér. Hogy legalább megpróbálja felfogni, miért fájt ez ennyire.
Gábor azonban egészen máshonnan kezdte.
— Túlságosan felfújod ezt.
— Tényleg?
— Ez csak egy lakás.
Megálltam az előszoba közepén.
— Csak egy lakás?
— Igen.
— Akkor add el az autódat.
Értetlenül nézett rám.
— Mi köze ehhez az autónak?
— Az is csak vagyontárgy, nem? Add el, és add oda a pénzt az öcsédnek.
Gábor arca azonnal megkeményedett.
— Az más.
— Persze, hogy más. Ami a tiéd, az a tiéd. Ami az enyém, az meg hirtelen közös ügy lett.
Erre már nem tudott mit felelni.
Másnap felkerestem egy ügyvédet. Nem azért, mert válni akartam. Egyelőre nem. Más okom volt rá.