Valódi, tömör csend ült meg a szobákban, olyan, amelynek súlya van, mégsem nyomaszt. A macska egy idő után előmerészkedett az ágy alól, nesztelenül odasétált Eszter mellé, letelepedett a lábánál, és olyan tekintettel nézett fel rá, mintha most először ismerte volna el: ebben a lakásban végre ő dönt.
Eszter kivett a szekrényből egy poharat, öntött bele egy korty bort, aztán leereszkedett a kanapéra. És akkor, szinte váratlanul, átjárta egy régen elfelejtett érzés: ez a hely az övé. Nem valaki más szokásainak, szagának, jelenlétének a meghosszabbítása. Nem egy állandóan figyelő árnyékokkal teli tér, nem az örökös „nálunk ezt másképp csinálják” birodalma. Hanem az otthona.
Egy hét telt el így. Hét teljes nap békességben. Hét este anélkül, hogy valaki a másik szobából rákiáltott volna: „Eszter, hol vannak a zoknijaim?” Hét reggel Ilona óvatosnak szánt, de szúrós suttogása nélkül: „A kávé nem tesz jót neked, ebben a korban…” Szinte hihetetlen nyugalom volt. Eszter mégsem ringatta magát illúziókba. Érezte, hogy ez csak a vihar szünete, nem a vége.
Nem is kellett sokáig várnia. Vasárnap dél körül megszólalt a csengő. Hosszasan, kitartóan, komoran, mintha nem is vendéget, hanem ítéletet jelentene be. Eszter az ajtóhoz lépett, belenézett a kémlelőnyílásba, és akaratlanul is elmosolyodott. A folyosón Márk állt. Borostásan, zavartan, kezében egy csokor szegfűvel. Szekfűvel — azzal a virággal, amelyet az ember inkább gyászhoz társít, mint kibéküléshez.
— Szia — mondta Márk, a cipője orrát bámulva. — Beszélhetnénk?
— Persze — felelte Eszter nyugodtan. — Itt kint.
— Ne rendezzünk jelenetet, Eszter.
— A jelenet múlt pénteken lezárult, Márk. A társulat szétszéledt, a bohócok is hazamentek.
A férfi tett egy fél lépést befelé, mintha próbára akarná tenni, meddig mehet el.
— Arra gondoltam… lehet, hogy mind a ketten túlzásba estünk.
— Mind a ketten? — Eszter finoman felvonta a szemöldökét. — Én hét évig hallgattam és nyeltem. Te ezt hívod túlzásnak?
Márk a virágcsokrot a polcra tette, olyan mozdulattal, mintha valami jogot akarna visszatenni a helyére.
— Anya nagyon ideges. Azt mondja, talán most nehéz időszakon mész keresztül…
— Nem, Márk. Csak a türelmem ért a végére. Ez a korszak zárult le.
A férfi bólintott, de látszott rajta, fogalma sincs, mit kezdjen a kezeivel, a szavaival, önmagával.
— Akkor esetleg… visszajöhetnék?
— Nem.
— De miért?
— Mert a bőröndöd és az édesanyád már újra egymásra találtak. Kár lenne megzavarni ezt a szép harmóniát.
Néhány nappal később Ilona jelent meg. Egy zacskó mandarint szorongatott, az arcán pedig olyan kifejezés ült, mintha kihallgatásra idézték volna.
— Eszter, én természetesen mindent megértek. Munka, kimerültség, idegek… De mégiscsak család vagyunk.
— Addig voltunk azok, Ilona, amíg ön el nem döntötte, hogy az én konyhám közös üdülőterület.
Az anyósa nagy műgonddal pakolni kezdte a mandarinokat az asztalra, mintha citrusfélékkel helyre lehetne hozni éveket.
— Én csak azt szerettem volna, hogy Márknak legyen meleg otthona. Ő nem az a talpraesett fajta.
— Emlékeztessen, hány éves is pontosan? — kérdezte Eszter, miközben bögréket vett elő.
— A férfiak olyanok, mint a gyerekek. Szükségük van egy asszonyra, aki…
— Aki eteti, kiszolgálja, takarít utána, és közben még erkölcsi oktatást is hallgat? Köszönöm, ebből elég volt.
Ilona sértetten megforgatta a szemét.
— Maga túlságosan büszke. Így nem lehet élni, Eszter. Az embernek engedékenyebbnek kell lennie.
— Ön pedig túlságosan biztos abban, hogy a világ az ön konyhája körül forog. Én oda többé nem kérek belépőt.
Még aznap este telefonált Júlia, Márk rokona. A hangja úgy csengett, mintha az egész emberiség fájdalmát cipelte volna a vállán.
— Eszterkém, drágám, hogy tehettél ilyet Márkkal?
— És amit ő tett velem, az rendben volt?
— Férfi. Nekik vannak gyengeségeik.
— Nekem is. Például rosszul viselem, ha lábtörlőnek néznek.
Miután letette a telefont, Eszter még sokáig járkált fel-alá a lakásban, megállás nélkül, mintha a lépéseivel próbálná levezetni mindazt, amit kimondani már nem volt érdemes.