Odabent közben úgy kavargott benne a düh, mintha forró víz zubogna a mellkasában. Miért neki kellene magyarázkodnia azért, mert végre határt húz a saját otthona és a lelki békéje köré?
Pénteken Márk ismét beállított. Nem hozott csokrot, nem próbált kedvesen mosolyogni; inkább olyan volt, mintha kötelességből jelent volna meg valahol.
— Átgondoltam mindent — közölte. — Hajlandó vagyok engedni.
— Vagyis csak ünnepnapokon jönnél, és az édesanyád nélkül?
— Hát… anya is jöhetne, de előre egyeztetve.
Eszterből száraz nevetés tört ki.
— A veletek való egyeztetés pont olyan, mint az újévi fogyókúra. Mindenki megfogadja, aztán senki sem tartja be.
Márk tett felé egy lépést.
— Eszter, én mégiscsak a férjed vagyok.
— Voltál.
— Még nem mondták ki a válást.
— Ezen könnyen változtathatunk.
A férfi ajka vékony vonallá préselődött.
— Komolyan képes vagy tönkretenni a családunkat csak azért, mert anya néhányszor bejött csengetés nélkül?
— Márk, a „néhányszor” az, amikor valaki véletlenül megeszi az utolsó kekszedet. De amikor valaki éveken át úgy jár-kel nálad, mintha az övé lenne a konyhád, a nappalid és még a hétvégéid is, azt nem véletlennek hívják. Hanem megszállásnak.
Miután Márk távozott, Eszter leült a néma lakásban. A félelem még ott ült benne, de már nem a holnaptól rettegett. Inkább attól döbbent meg, mennyi időt pazarolt el arra, hogy senkit se sértsen meg. És miközben mindenki más érzékenységét óvta, észrevétlenül saját magát veszítette el.
Másnap reggelre egészen tisztán látta: nincs tovább. Ennek véget kell vetni.
A tárgyalóteremben papírszag, kopott linóleum és valami fáradt, hivatalos levegő terjengett. A bírónő, akinek tekintete értelmes volt, arca mégis kimerült, rögtön a lényegre tért:
— Eszter, továbbra is kéri a házasság felbontását, valamint a vagyonrendezés mellőzését?
— Igen. A lakást még a házasságkötés előtt vettem. Az ezt igazoló iratok nálam vannak.
Ilona ebben a pillanatban mintha új erőre kapott volna.
— De a fiam ott élt!
— Igen, ott lakott — felelte Eszter higgadtan. — Csakhogy lakni valahol és tulajdonosnak lenni nem ugyanaz.
Márk sem bírta szó nélkül.
— De hát mi egy család voltunk. Te megígérted…
— Azt ígértem, hogy téged tisztelni foglak. Nem azt, hogy az anyádnak is átadom az életemet. Ne keverd össze, Márk.
A bírónő finoman megütögette a tollával az asztalt.
— Kérem, maradjunk a tényeknél.
Ilona azonban a legkisebb csendet is alkalomnak vette.
— Ha emberi oldalról nézzük, Eszter, te is tudod, hogy az a lakás apád után maradt rád. Eladhatnád. Segíthetnél nekünk befejezni a házat…
Eszter ránézett. Nyugodt volt, fáradt, de már megingathatatlan.
— Emberi oldalról nézve pedig más örökségét nem illik saját pénztárcának tekinteni.
Erre olyan csönd ereszkedett a teremre, hogy még az iratok halk susogása is tisztán hallatszott.
A döntés nem húzódott sokáig: a házasságot felbontották, vagyonmegosztásra nem került sor. A lakás Eszternél maradt. Ennyi.
A folyosón még egyszer szembekerültek egymással. Márk lesütött szemmel a padlót bámulta.
— Szóval tényleg így lesz?
— Igen, Márk. Pontosan így. — Eszter elővette a táskájából a kulcscsomót. — Ezekre már nincs szükséged.
Ilona persze nem tudta megállni, hogy ne szóljon oda:
— Eszter, ezt még nagyon meg fogod bánni!
— Elképzelhető — mondta Eszter halvány mosollyal. — De legalább nem a saját lakásomban.
Este kitöltött magának egy pohár bort. A macska elégedetten nyújtózott el mellette, mintha pontosan érezné, hogy végre helyreállt a rend.
— Na, pajtás — szólt hozzá Eszter halkan —, úgy fest, mostantól hívatlan vendégek nélkül élünk.
És ebben a mondatban már nem az egyedüllét kongott. Sokkal inkább valami új kezdete. Valami csendesé, tisztáé, valóban az övéé.