– Egész éjszakára odabent hagyott minket! – tört ki Lillából a zokogás.
Mintha valaki ököllel szorította volna össze a mellkasomat. Ránéztem Benedekre, és alig bírtam visszafogni a hangomat.
– Miért tetted ezt velük, Benedek?
Ő még csak zavarba sem jött. Vállat vont, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
– Zavarták a haverjaimat – mondta közönyösen.
Gábor tanácstalanul állt mellettem, láthatóan nem tudta, mit kezdjen a helyzettel.
– Benedek, ezt nem lehet így – mondta végül, de a hangjában nem volt valódi erő.
– Gábor, csinálj már valamit! – fordultam felé élesen. – Ez nem apróság!
Ő nagyot sóhajtott, aztán a fiára nézett.
– Benedek, nincs jogod így bánni velük. Kérj bocsánatot a húgodtól.
Benedek látványosan az ég felé forgatta a szemét.
– Bocs, Lilla – vetette oda kelletlenül.
– Ennyi? – csattantam fel. – Bezárta őket egy szekrénybe, és te tényleg azt hiszed, hogy egy félvállról odadobott bocsánatkérés elég?
– Később megbeszéljük – felelte Gábor, miközben kerülte a tekintetemet.
Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha hátba szúrt volna. Nemcsak Benedek viselkedése fájt, hanem az is, hogy Gábor képtelen volt határt szabni neki.
Másnap újabb bizonyítékot kaptam arra, hogy a helyzet tarthatatlan. Amikor elővettem a táskámat, észrevettem, hogy pénz hiányzik a pénztárcámból.
– Benedek, te nyúltál a tárcámhoz? – kérdeztem tőle egyenesen.
Ő rám sem nagyon nézett, csak megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Ekkor döntöttem el, hogy elég volt. Ha senki más nem állítja meg, majd én megmutatom neki, hová vezet ez az út. Elmentem egy tréfaboltba, vettem néhány kellékbankjegyet, amelyek első ránézésre valódinak tűntek, majd gondosan betettem őket a pénztárcámba. Csapdát állítottam. Nem bosszúból, hanem azért, mert Benedeknek végre meg kellett tanulnia, hogy a tetteinek következménye van.
Attól a perctől kezdve figyelni kezdtem. Nem is kellett sokáig várnom. Még aznap délután megláttam, ahogy óvatosan besurran a szobámba, körülnéz, majd kutatni kezd a táskámban.
– Megvagy – suttogtam magam elé.
Ezután felhívtam Andrást, egy régi barátomat, aki rendőrként dolgozott.
– András, szükségem lenne a segítségedre egy kis leckéhez.
– Persze, Nóra. Mi történt?
Röviden elmondtam neki mindent: a lopást, a gyerekeket, Gábor tehetetlenségét és azt is, hogy Benedek már rég túllépett minden határt. András figyelmesen végighallgatott, majd beleegyezett, hogy segít. Kitaláltunk egy tervet, amely remélhetőleg örökre megmarad Benedek emlékezetében.
Másnap Benedek bejelentette, hogy találkozik a barátaival, és elmegy velük valahová.
– Érezd jól magad – mondtam neki nyugodt hangon, bár belül remegett bennem a feszültség.
Távolról követtem. Egy közeli kávézóhoz ment, ahol már vártak rá a társai. Leültek, nevetgéltek, mintha semmi gondjuk nem lenne a világon. Én kívülről figyeltem őket, és vártam a megfelelő pillanatot.
Nem sokkal később András megjelent az ajtóban, egyenruhában, komoly arccal. Egyenesen Benedek asztalához lépett.
– Elnézést, fiatalember. Beszélnem kell veled – mondta határozottan.
Benedek zavartan felnézett rá.
– Mi? Miért?
András elővett egyet azok közül a bankjegyek közül, amelyeket korábban a tárcámba tettem.
– Ezek a pénzek gyanúsak. Úgy néznek ki, mintha hamisak lennének. Honnan szerezted őket?
Benedek arca egy pillanat alatt elsápadt.
– Én… én nem tudom. Én semmit sem csináltam.
– Állj fel – utasította András. – Velem jössz.
Benedek reszketve emelkedett fel a székről. A barátai döbbenten bámulták a jelenetet, aztán suttogni kezdtek egymás között.
– Ez most valami vicc? – kérdezte az egyikük bizonytalanul.
– Itt semmiféle tréfa nincs – vágta rá keményen András.