Gábor felsóhajtott, aztán azt mondta, az anyja megígérte, hogy többé nem használ ilyen kifejezéseket. Én csak annyit kérdeztem vissza, vajon azt is felfogta-e, miért nem lehet elém üres tányért tenni egy olyan asztalnál, amelynek a költségeit én állom. Erre már nem tudott mit mondani.
Három nappal később megérkezett tőle 96 000 forint, a közleményben ez állt: „Élelmiszerköltségek egy része.” A bizonylatot azonnal elmentettem. Nem sokkal utána Erzsébettől is jött egy üzenet: „Petra, ne tegyük tönkre a családot ilyen hétköznapi félreértések miatt. Elragadtattam magam. Gyere vissza, megbeszéljük, mi legyen a menü.”
Röviden válaszoltam: „A család nem a menünél kezdődik. Beszélgetni csak Gábor jelenlétében vagyok hajlandó, és kizárólag a lakhatás szabályairól meg a kiadásokról.” Ezt követően napokig nem keresett.
Szombaton elmentem a holmimért, de nem egyedül: velem jött az unokatestvérem, Nóra. Nem szólt bele semmibe, nem oktatott ki senkit, egyszerűen csak a telefonjában tartotta a listát, hogy ne indulhasson el a szokásos műsor arról, hogy „ezt biztosan nem is te vetted”. Erzsébet nyitott ajtót, és az első pillantása rögtön a kezemben lévő táskákra esett.
– Már megint leltározni jöttél? – kérdezte.
– Igen.
– Micsoda kicsinyesség.
– Kényelmes szó arra, amikor elfogynak a más pénzei.
Gábor a folyosón állt. Fáradtnak tűnt, és most már nem próbált viccelődni a táblázataimon. Bementünk a szobába. Összeszedtem a ruháimat, az irataimat, a töltőket, a kozmetikumokat, két munkahelyi határidőnaplót, valamint azt a mappát, amelyben azoknak a műszaki dolgoknak a garancialevelei voltak, amelyeket én vásároltam. Erzsébet az ajtófélfának támaszkodva figyelte minden mozdulatomat.
Amikor a konyhához értem, megkérdezte:
– A multifőzőt is elviszed?
– Igen. A blokk nálam van.
– De hát itt állt a konyhában.
– Az ön konyhájában az én multifőzőm állt.
Már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de Gábor megelőzte.
– Anya, add oda. Az az övé.
Erzsébet élesen ránézett.
– Most már te parancsolgatsz?
– Nem. Csak ez az ő holmija – ismételte meg Gábor.
Abban a pillanatban világossá vált, hogy nem a multifőző miatt repedt meg a régi rend. Erzsébet először hallotta a fiától nem azt, hogy a feleségének kellene még egy kicsit tűrnie, hanem azt, hogy ami másé, azt nem lehet sajátként kezelni csak azért, mert az ő konyhájában kapott helyet.
Az előszobában még egyszer megpróbálta visszaterelni a beszélgetést a megszokott mederbe.
– Petra, nem gondoltam, hogy ennyire a szívedre veszed. Egy tányér volt, na és?
– Az a tányér megmutatta, hogyan működik itt minden – feleltem. – Az én pénzem közösnek számított, a munkám láthatatlan volt, az asztalnál elfoglalt helyem pedig az ön hangulatától függött. Én ebből a rendszerből kiszálltam.
Nóra felkapta a másik táskát, és elindultunk az ajtó felé. Gábor kikísért minket a lépcsőházba, ott pedig megkérdezte, eljöhet-e este, hogy normálisan beszéljünk. Azt mondtam, jöhet, de az anyja nélkül, és nem azzal a kéréssel, hogy holnap költözzek vissza. Ha a házasságunkról akar beszélni, hozza magával a saját kiadásait, a háztartással kapcsolatos javaslatait, és azt a szándékot, hogy külön élünk.
Este valóban megjelent, méghozzá egy mappával. Nem virágot hozott, nem Erzsébet kötelező bocsánatkérését tolta maga előtt, hanem kinyomtatott költséglistákat, fizetési beérkezéseket, az autó törlesztéséről szóló adatokat, és egy felsorolást mindarról, amit korábban egyszerűen nem vett számításba. Azt mondta, eddig nem érzékelte a probléma nagyságát. Erre azt válaszoltam, hogy kényelmes volt neki nem érzékelni. Most nem vitatkozott.
Majdnem két órán át beszéltünk. Világosan kimondtam: Erzsébethez nem költözöm vissza, az ő konyháját nem fogom finanszírozni, Anna vendégeit pedig nem etetem. Ha házasok maradunk, külön lakásra van szükségünk, közös kassza csak előre egyeztetett tételekre lehet, és a rokonságnak semmilyen hozzáférése nem lesz a bankkártyámhoz, a fiókjaimhoz vagy a rendeléseimhez. Gábor megkérdezte, mi lesz, ha az anyja megsértődik. Azt feleltem, hogy ez nem szerepel a költségvetésünkben.
Két héttel később kivett egy kisebb lakást a munkahelyéhez közel. Nem az anyja lakásában, nem az ő edényei és szabályai között. Az első közös bevásárlást két kártyával fizettük: az összeg fele az enyémről ment, a másik fele az övéről. A kosárban nem volt semmi Annának, a szomszédasszonynak vagy Erzsébet barátnőinek. Ha Gábor valamit át akart vinni az anyjának, azt külön megvette, a saját pénzéből, és ő maga vitte el.
Erzsébet egy hónapig nem jött. Aztán egyszer beállított egy órára, egy zacskó almával. Körbenézett a konyhában, majd megkérdezte, hol vannak a szép szalvéták. Gábor hamarabb válaszolt, mint én.
– Anya, ha szép szalvétát szeretnél, vegyél.
Erzsébet összeszorította a száját, de nem szólt semmit. Attól a naptól kezdve a telefonhívásai rövidebbek lettek, és megszűntek azok a kérések is, hogy „tegyük már hozzá a rendeléshez”. Anna sem toppant be többé előzetes jelzés nélkül, mert most már egyenesen megmondtuk neki, hogy vacsorával senki sem számolt rá.
Az új lakásban mindenkinek megvolt a saját tányérja, és mindenkinek megvolt a maga része a kiadásokból. Gábor persze nem változott két hét alatt mintaférjjé, és én sem vártam mesébe illő újjászületést. De legalább elkezdte megnyitni a banki alkalmazását, mielőtt kimondta volna azt a szót, hogy család. Erzsébet pedig elveszítette azt, ami addig a legfontosabb volt neki: többé nem rendelkezhetett a kártyámmal úgy, mintha az csak egy újabb fiók lenne az ő konyhájában.