– Otthon felejtettem a nagymamának szánt ajándékot.
Elindultam mellettük a hálószoba felé, és minden erőmmel azon voltam, hogy se anyára, se a férjemre ne nézzek rá. Úgy lépkedtem, mintha nem is parketta volna a talpam alatt, hanem vékony, bármelyik pillanatban beszakadó jég.
Egyikük sem szólalt meg.
Ez a némaság pedig sokkal jobban megrémített, mint bármilyen magyarázkodás tette volna.
Kihúztam a komód fiókját, elővettem a kis díszdobozt, benne a brossal — azzal, amelyik hegedűkulcs formájú volt —, és olyan erősen markoltam rá, hogy a körmeim fájdalmasan a tenyerembe vájtak.
Legszívesebben kiabálni kezdtem volna. Egyenesen a szemükbe vágni a kérdéseimet. Kikényszeríteni belőlük az igazságot.
De hallgattam.
Mert abban a pillanatban hirtelen megértettem: ha most rájönnek, hogy mindent hallottam, soha többé nem tudom meg, mi áll valójában a háttérben.
Visszamentem az előszobába.
– Megtaláltad? – kérdezte Gábor nyugodt hangon, mintha az égvilágon semmi különös nem történt volna.
Túlságosan is nyugodt volt.
– Igen – feleltem, és hosszú idő után először néztem egyenesen a szemébe. – Meg.
Nem kapta el a tekintetét. Egyetlen rezdülésnyi bűntudat sem látszott rajta. Zavarnak nyoma sem volt.
Csak hideg, megingathatatlan magabiztosság.
És éppen ettől futott végig rajtam a félelem.
– Miért vagy ilyen sápadt? – lépett közbe anya, és közelebb mozdult hozzám. – Rosszul vagy?
A keze már majdnem a vállamra simult, de én hirtelen félrehúzódtam.
– Semmi bajom – válaszoltam szárazon. – Csak sietek.
Magamra kaptam a kabátomat, és megfogtam a bőrönd fülét.
– Anna – szólalt meg váratlanul Gábor, most szinte gyengéden –, írj, ha megérkeztél.
Mintha aggódna értem.
Mintha nem ő beszélt volna az imént arról, hogy képes engem irányítani.
Bólintottam, mert egyetlen szót sem tudtam volna kipréselni magamból.
Már a küszöbnél jártam, amikor anya utánam szólt:
– És… beszélj a nagymamáddal. A vidéki házról. Most talán alkalmas lenne.
Hát tessék.
Itt volt.
A bizonyíték.
Lassan megfordultam.
– Miért? – kérdeztem, és nem vettem le róla a szemem.
Egy pillanatra zavar suhant át az arcán. Szinte észrevehetetlenül. De én elkaptam.
– Hát… csak úgy – mondta sietve. – Te is tudod, milyen nehéz neki egyedül fenntartani azt a házat.
Hazugság.
Durva. Ügyetlen. Rosszul álcázott.
Szó nélkül kitártam az ajtót, és kiléptem a lépcsőházba.
A hideg levegő arcon csapott. Mély levegőt vettem, próbáltam a fejemben kavargó gondolatokat valamilyen rendbe kényszeríteni.
A taxi már a ház előtt várt.
Beültem a hátsó ülésre, magamra húztam az ajtót, és csak akkor engedtem meg magamnak, hogy lehunyjam a szemem.
A kirakós darabjai lassan a helyükre kerültek.
Adósságok. Nyomás. Végrendelet.
És én, mint kényelmesen használható eszköz.
A telefonom megrezzent.
Üzenet jött Gábortól:
„Még mindig nem írtad meg, mikor érkezel. Mondd meg.”
A kijelzőt néztem, és váratlanul különös nyugalom ereszkedett rám.
Nem pánik volt. Nem kétségbeesés.
Hanem hideg, tiszta összeszedettség.
Ha ők játszmát indítottak, akkor én is megtanulhatok játszani.
Gyorsan bepötyögtem a választ:
„Később megírom. Szeretlek.”
Elküldtem.
Aztán halkan, keserűen elmosolyodtam.
Három év óta először ezek a szavak nem jelentettek igazat.
Az ablak felé fordultam. A város lassan hátracsúszott az üveg mögött.
A fejemben már formálódott a terv.
Elmegyek a nagymamámhoz.
Meghallgatom, amit mondani akar.
És kiderítem, mi történik valójában a végrendelet körül… meg a pénzzel.
Aztán visszajövök.
És akkor többé senki nem bánhat velem úgy, mintha tárgy lennék.
Sem anya.
Sem a férjem.
A vonat kora reggel futott be a másik város állomására. A szürke ég, a nyirkos levegő és az ismerős, csontig hatoló hideg egyetlen pillanat alatt visszalökött a múltba — oda, ahol valaha még egészen más ember voltam.
A nagymamám maga nyitott ajtót.
– Annácskám… – remegett meg a hangja.
Látszott rajta, mennyit öregedett. Nagyon sokat. A szeme azonban ugyanolyan maradt: figyelmes, mély, mintha keresztüllátna az emberen.
Szorosan átöleltem. Igazán. Először nagyon hosszú idő óta.