– Ne haragudj rám, amiért ennyire ritkán jövök el hozzád – suttogtam.
Nem felelt. Csak végigsimított a hátamon, ugyanúgy, ahogy gyerekkoromban szokta, amikor valami miatt vigasztalásra volt szükségem.
Aztán bementünk a konyhába. Az asztalon tea gőzölgött, a falon a régi óra egyenletesen kattogott, köztünk pedig ott ült a kimondatlan dolgok súlyos csendje.
Nem akartam kerülgetni a lényeget.
– Nagymama… igaz az, hogy meg akarod változtatni a végrendeletedet?
Lassan letette a csészét a csészealjra. A mozdulata nyugodt volt, de a tekintete élesebbé vált.
– Ki mondta ezt neked?
– Kérlek, most csak válaszolj.
Hosszú hallgatás következett. Olyan hosszú, hogy közben szinte hallottam a saját szívverésemet.
– Igen – mondta végül halkan. – Meg fogom változtatni.
A mellkasom összeszorult.
– De miért?
Úgy nézett rám, mintha erre a beszélgetésre már régóta készült volna.
– Mert tévedtem, Anna – szólalt meg csendesen. – Túl sokáig bíztam olyan emberekben, akik nem érdemelték meg.
Megmerevedtem.
– Kikről beszélsz?
– Az anyádról.
Egy pillanatra mintha megcsúszott volna alattam a világ.
– Tessék?
Nagymamám keserűen elmosolyodott.
– Segítettem neki. Nem egyszer. Pénzzel, kölcsönökkel, hiteltörlesztéssel. Olyan tartozásokat fizettem ki helyette, amelyekről neked fogalmad sem volt. Aztán kiderült, hogy újabbakat vesz fel. És már nem is egyedül.
Azonnal eszembe jutott anyám mondata: „Te is tudod, milyen adósságaink vannak.”
Alig jött ki hang a torkomon.
– És Gábor?
Nagymamám fáradtan felsóhajtott.
– Ő is járt nálam. Nélküled.
Ökölbe szorult a kezem az asztal alatt.
– Mikor?
– Néhány hónapja. Pénzt kért. Azt mondta, nektek kell… lakásra.
Lehunytam a szemem.
Hazugság hazugság hátán.
– Adtál neki?
– Nem – felelte határozottan. – Pont akkor értettem meg, hogy valami nagyon nincs rendben. Túlságosan szépen adta elő. Túlságosan biztos volt magában.
A konyhára ránehezedett a csönd.
– Átírom a végrendeletet – folytatta nagymamám. – De nem úgy, ahogyan ők remélik.
Felnéztem rá.
– A nyaralót én magam adom el. A pénzt külön számlára teszem. Csak te férhetsz majd hozzá… de egy feltétellel.
– Milyen feltétellel?
– Azzal, hogy végre elkezdesz magadért élni. Nélkülük.
Ezek a szavak pontosan oda találtak, ahol a legjobban fájt.
Sokáig nem tudtam megszólalni.
Anyám arca, Gábor arca, a beszélgetésük, a terveik – minden újra és újra felvillant előttem. És akkor hirtelen teljesen világossá vált valami, amit addig talán nem mertem kimondani.
Nem egyszerűen becsaptak.
Felhasználtak.
– Rendben – mondtam végül nagyon halkan. – Elfogadom.
Abban a pillanatban valami végleg eltört bennem.
És ugyanabban a pillanatban valami más kiszabadult.
Két nappal később visszautaztam Budapestre.
Vártak rám.
Anyám láthatóan feszült volt, idegesen jártatta a tekintetét. Gábor ezzel szemben igyekezett higgadtnak mutatni magát, de az állkapcsa árulkodóan megfeszült.
– Na? Beszéltél vele? – kérdezte anyám elsőként.
Levettem a kabátomat, és lassan beléptem a szobába.
– Igen – válaszoltam.
– És? – A hangjában türelmetlenség rezgett.
Előbb rá néztem, aztán Gáborra.
– Mindent tud.
A szoba elnémult.
– Mit jelent az, hogy mindent? – kérdezte Gábor óvatosan.
Elmosolyodtam. Nem vidáman. Inkább úgy, ahogy az ember akkor mosolyog, amikor már nincs mit veszítenie.
– Az adósságokat. A látogatásaidat. A közös terveiteket.
Anyám arca elsápadt.
– Anna, te ezt teljesen félreérted…
– Nem – vágtam közbe nyugodtan. – Ti értettétek félre.
Kinyitottam a táskámat, elővettem az iratokat, és letettem őket az asztalra.
– Beadom a válókeresetet.
Gábor hirtelen felpattant.
– Megőrültél?!
– Nem – feleltem. – Épp ellenkezőleg. Végre magamhoz tértem.
Anyám szóra nyitotta a száját, de felemeltem a kezem, és megállítottam.
– Elég volt. Több magyarázatot nem akarok hallani.
Megfogtam a bőröndömet.
Az ajtónál még egyszer visszafordultam.
– Ja, és még valami. A nyaraló eladásra került. Ahhoz a pénzhez nektek semmi közötök.
Aztán kiléptem.
Nem néztem hátra.
Ezúttal végleg.
És hosszú idő óta először nem fájdalmat éreztem belül.
Csak szabadságot.