— hatalmas szerencsénk van vele, mert van, aki éjjel-nappal húzza az igát az egész család helyett!
Erzsébet asszony erre hátravetette festett fejét, és olyan harsány, bömbölő, kellemetlen kacagásban tört ki, hogy a hangja végiggördült a hirtelen elnémult szobán.
— Ha-ha-ha! Hát nem igazam van? Nézzétek csak, egész nap megállás nélkül robotol! Ide szalad, oda szalad, ki-be, fel-alá! Mintha istállóban dolgozna! Nekünk meg Gáborkámmal aztán igazán jó dolgunk van mellette!
Tovább nevetett, sőt már szinte nyerített a saját szellemességén, amelyet láthatóan rendkívül találónak és mulatságosnak gondolt.
Az asztal körül bizonytalan, akadozó nevetés futott végig, inkább zavart hullámként, mint valódi jókedvként. Valaki kényszeredetten felkacagott, pusztán udvariasságból, más gyorsan félrefordította a tekintetét, mintha hirtelen nagyon érdekesnek találná a falat, és mindent megtett, hogy úgy tegyen, mintha meg sem hallotta volna az anyós szavait. András halkan, érthetetlenül hümmögött, aztán bűntudatosan meredt a tányérjába. Júlia arca egy szempillantás alatt bíborszínűre váltott, vékony ajkait pedig szoros, keskeny vonallá préselte. László úr feltűnően nagyot köhintett az öklébe, majd remegő kézzel a vizeskancsó után nyúlt. Mária asszony viszont nem fordította el a fejét: nyíltan, kemény szemrehányással nézett a részegségtől felbátorodott Erzsébet asszonyra.
— Erzsébet asszony, hát hogy mondhat ilyet mindenki előtt… — kezdte felháborodottan a jólelkű Mária asszony, ám az anyós megvetően legyintett felé a borospoharat tartó kezével, és kis híján kilöttyintette az italt.
— Ugyan már, ugyan már! Miért feszül meg itt mindenki ennyire? Ez csak egy ártatlan tréfa volt! Aki normális, az pontosan érti! A menyem szorgalmas, dolgos teremtés, én pedig megdicsértem őt a vendégek előtt. Ennyi az egész!
— Furcsa dicséret az ilyen, ráadásul elég kétértelmű — morogta Júlia az orra alatt elégedetlenül, miközben rosszallóan megrázta a fejét.
Eszter úgy dermedt mozdulatlanná az asztal szélénél, mintha a padlóhoz szegezték volna. Két kezében még mindig ott tartotta a nehéz, forró teáskannát, a vastag fogókesztyűkbe kapaszkodva. Nagyon lassan emelte fel a fejét. Egyetlen mozdulatot sem tett, inkább úgy állt ott, mint akit egy pillanat alatt jéggé fagyasztottak. Mintha nem hinné el, amit az imént hallott. Mintha az agya képtelen volna befogadni a kimondott szavakat.
Néhány hosszú, kínzó másodpercig csak némán nézte a jókedvűen vihogó anyósát. Lassan értette meg, ízlelte meg, mivé is formálódtak azok a szavak. Igásló. Robotolni. Itt, az ő saját, keservesen megszerzett otthonában. A vendégek füle hallatára. Tréfának álcázva. Dicséretnek nevezve.
Eszter arca kívülről teljesen nyugodt maradt. Egyetlen izma sem rándult meg, nem torzult el a szája, nem remegett meg az álla. A tekintete azonban egyetlen pillanat alatt megváltozott. Hideg lett, kemény, acélos és mozdulatlan. Olyan fagyos fény ült meg benne, amelytől az ember ösztönösen elnémul. A nő lassan, nagyon óvatosan letette a forró, súlyos kannát az asztal szélére, közben egy másodpercre sem vette le a szemét Erzsébet asszonyról.
Az anyósa még mindig kacarászott, aprókat horkantva derült saját magán, és egyáltalán nem vette észre, hogyan változik meg körülötte a levegő. Nem érzékelte, hogy a szobára valami nyomasztó, súlyos csend telepszik, és hogy a vendégek teste egyszerre megfeszül.
— Jaj, nehogy már mindenki megsértődjön! — folytatta könnyelműen Erzsébet asszony. — Hiszen ez őszinte bók volt! Dolgos, házias lány ez! Nézzétek meg, mennyi mindent főzött ma, alig fér el az asztalon!
— Erzsébet asszony, kérem… — próbált ismét közbelépni határozottabban Mária asszony, akinek az arcára már valódi aggodalom ült ki, Eszter azonban hirtelen felemelte a kezét, tenyerét előrefordítva, és némán megállította.
Nem vitatkozott. Nem kiabált. Még a hangját sem emelte fel. Egyszerűen csak, kifejezéstelen arccal leoldotta magáról a kötényt, amely reggel óta rajta volt. Lassan, gondosan négyrét hajtotta, majd a legközelebbi szék támlájára fektette. Ezután felemelte az asztal széléről a nagy tálcát, amelyen még ott sorakoztak a felvágottak és a megmaradt falatok, és visszatette a saláták mellé. Aztán kihúzta magát, egészen egyenesen, teljes magasságában.
Minden mozdulata kimért volt, nyugodt, szinte gépies. Mégis olyan rideg, vasból kovácsolt elszántság áradt belőle, hogy attól az ünnepi asztal végképp elnémult. A beszélgetés foszlányai is elhaltak, a poharak csörrenése is megszűnt. Végül még a becsípett anyós is abbahagyta a gúnyos nevetgélést, és óvatosan, némi riadalommal pillantott a sápadttá vált menyére.
Gábor csak ekkor fogta fel, hogy a saját születésnapi vacsoráján valami komoly dolog történik. Addig a tányérjára hajolva piszkálta a megmaradt salátát, most azonban hirtelen felkapta a fejét. Érezte, hogy a kis helyiség levegője pillanatok alatt besűrűsödik, szinte tapinthatóvá válik, és nehéz nyomással telepszik a halántékára. Lassan felemelte az alkoholtól kissé párás tekintetét a mozdulatlanul álló feleségére.
— Eszter, miért álltál meg így? — kérdezte enyhe, részeges félmosollyal, még mindig fel sem mérve, milyen veszélyes pillanatba csöppentek. — Anya csak rosszul viccelt. Ismered őt, ne vedd már fel minden szavát.
— Viccelt — ismételte Eszter nagyon halkan, mégis olyan tisztán, hogy mindenki hallotta. Továbbra is Erzsébet asszonyt nézte. — Értem. Világos.
— Ugyan már, ne sértődj meg ilyen semmiségen! — legyintett idegesen Erzsébet asszony a poharas kezével. — Miért veszel mindent ennyire komolyan? Jó értelemben mondtam!
Eszter még néhány végtelennek tűnő másodpercig némán figyelte. Aztán lassan a férjére fordította jéghideg tekintetét.
Mély levegőt vett. A mellkasa megemelkedett, fáradt vállait kiegyenesítette, majd egyenletes hangon megszólalt. Nem kiáltott, nem remegett a hangja, nem kapkodta a levegőt. Éppen ez tette ijesztővé. Olyan határozottan és keményen ejtett ki minden szót, mintha kalapácsütések koppantak volna egymás után.
— Az én otthonomban többé senkit nem fognak megalázni. Ezt jegyezzék meg egyszer s mindenkorra. Sem tréfából, sem részeg köszöntőbe csomagolva, sem semmilyen más formában. Soha. Ez az én lakásom, és itt az én szabályaim érvényesek.
Erzsébet asszony értetlenül pislogott festett szempillái mögül.
— Miféle megalázásról beszélsz? Hát már a humort sem érted, mint valami sértődős kisgyerek? Egy apróságon duzzogsz!
— A rendes humort tökéletesen értem, Erzsébet asszony — felelte Eszter ugyanazzal a halott nyugalommal. — De engem igáslónak nevezni a saját lakásomban, ahol reggeltől estig azért főztem és készültem, hogy maguk mindannyian ünnepi asztalhoz ülhessenek, az nem humor. Nem tréfa. Az nyílt taplóság és tiszteletlenség.
— Eszter, ne csinálj már ebből jelenetet… — kezdte bizonytalanul Gábor, de a felesége felé fordult, és olyan tekintettel nézett rá, amely egy pillanat alatt elhallgattatta.