Gáborban bennszakadt a mondat, mintha valaki elvágta volna a hangját.
— Akartál mondani valamit, Gábor? — kérdezte Eszter olyan hidegen, hogy a szavai szinte végigkarcolták a levegőt. — Esetleg te is úgy gondolod, hogy ez pompás, szellemes tréfa volt?
Erzsébet asszony ideges mozdulattal próbálta elhessegetni a komolyságát. Felnevetett, de a nevetése rövidre sikerült, erőltetett volt, hamis, és egyetlen embert sem győzött meg.
— Ugyan már, ne túlozd el! — kapkodta el a mondatot, miközben zavartan körbenézett az elcsendesedett társaságon, hátha valaki mellé áll. — Semmiségen sértődsz meg! Gáborka, hát mondj már neki valami értelmeset!
Gábor azonban nem szólt. Csak ült mozdulatlanul, lesütött szemmel, bűntudatosan bámulva a padlót, mintha ott keresné a választ.
— Én egyáltalán nem rosszindulatból mondtam! — folytatta Erzsébet asszony, de a hangjából ekkorra már jócskán eltűnt az előbbi magabiztosság. — Csak úgy… képletesen fogalmaztam. Tudod, amolyan hasonlat volt…
— Képletesen — ismételte Eszter szinte teljesen kifejezéstelen arccal. — Igásló. Robotolni. Valóban gyönyörű kép. Egészen költői.
— Jaj, hát akkor ne haragudj, ha te ezt valamiért ennyire a szívedre vetted…
— Ha én vettem a szívemre? — Eszter lassan végignézett az asztalnál ülőkön, tekintete keményen megállt egyik arcról a másikra. — Őszintén érdekelne, hogyan lehetne másképp értelmezni egy ilyen sértő mondatot.
A következő pillanatban nem vitatkozott tovább. Sarkon fordult, határozott léptekkel átszelte a nappalit, odament a bejárati ajtóhoz, és szélesre tárta. A sötét lépcsőház hűvös levegője azonnal beáramlott a lakásba. Eszter megállt az ajtó mellett, ujjai erősen ráfonódtak a hideg fémkilincsre, és szó nélkül nézett vissza a dermedten ülő vendégekre. Nem magyarázkodott. Nem kiabált. Csak állt ott egyenes háttal, és várt.
— Te mégis mit művelsz?! — pattant fel Erzsébet asszony hisztérikusan az asztaltól, majdnem feldöntve a poharát. Az arca egyszerre volt vörös az italtól és a felháborodástól. — Gábor! Te látod, mit csinál ez az őrült feleséged?
Gábor tehetetlenül nézett előbb az anyjára, aztán az ajtóban álló, szoborrá merevedett feleségére.
— Eszter, kérlek, csukd be az ajtót… ne így intézzük — motyogta bizonytalanul. — Anya csak ivott egy kicsit többet, nem gondolta át, mit beszél…
— Az ünneplésnek vége — mondta Eszter halkan, mégis olyan szilárdan, hogy senkinek sem maradhatott kétsége a döntése felől. — Arra kérek mindenkit, hogy azonnal hagyja el a lakásomat. Most.
A vendégeknek nem kellett több magyarázat. Egyetlen pillanat alatt megértették, mi történik. Szégyenlősen, kapkodva kezdtek készülődni, kerülve Eszter tekintetét, és igyekeztek nem mondani semmi fölöslegeset. A csendes Júlia állt fel elsőként az asztaltól.
— Nagyon köszönjük a vendéglátást, Eszter — szólalt meg halkan, bűnbánó arccal. — Sajnálom, hogy ilyen kellemetlenül alakult. Minden elképesztően finom volt, igazán csodálatosan főzöl.
— Köszönöm, hogy eljöttetek felköszönteni — biccentett Eszter szárazon, arca azonban továbbra sem lágyult meg.
András némán karon fogta Júliát, és szinte sietve vezette ki az előszoba felé. László és Mária már a kabátjukat keresték a szűk bejáratnál, ügyelve rá, hogy ne akadjon össze a tekintetük senkivel.
— Eszterkém, drágám, tarts ki — súgta oda Mária részvéttel búcsúzáskor, finoman megérintve a háziasszony vállát. — Teljesen jól tetted, amit tettél. Büszke lehetsz magadra.
Erzsébet asszony viszont még mindig az ünnepi asztalnál ült. Összeszorított szájjal, piros arccal meredt Eszterre, mintha képtelen volna elfogadni, hogy valaki valóban ajtót mutat neki.
— Én innen sehova nem megyek! — jelentette ki sértetten. — Ez az egyetlen fiam otthona!
— Ez az én lakásom, Erzsébet asszony — javította ki Eszter jéghideg nyugalommal. — A saját tulajdonom. És nyomatékosan kérem, hogy távozzon.
— Gábor! Mondd már meg neki!
Gábor továbbra sem talált szavakat. Erőtlenül ült, tekintetét a padlóra szegezve, és úgy hallgatott, mintha nem is lenne jelen. Erzsébet asszony végül nehézkesen feltápászkodott a székről. Durván lerántotta a táskáját a támla hátuljáról, majd gyűlölettel teli pillantást vetett a menyére, és imbolyogva megindult kifelé.
— Ezt még meg fogod bánni! — vetette oda fenyegetően a válla fölött. — Keservesen meg fogod bánni ezt az estét!
A bejárati ajtó tompa csattanással zárult be mögötte.
Eszter egyedül maradt a hirtelen kiürült lakásban, és kristálytisztán érezte: ez az este határvonal lett. Az utolsó alkalom, amikor a gondoskodó család álságos címkéje alatt ingyenes cselédet, néma kiszolgálót akartak faragni belőle. Lassan elengedte a kilincset, majd fáradt léptekkel visszament az ünnepi asztalhoz. Megállt mellette, és végignézett a félbeszakadt ünnep szomorú romjain.
Ott voltak a kihűlt, félig megevett saláták. A poharak alján maradt, megposhadt bor. Az összegyűrt, maszatos szalvéták. Egy oldalára dőlt pohár. Morzsák, tányérok, foltok, elrontott díszítés, és az egész mögött egy napnyi munka, törődés, várakozás. Reggeltől estig készült. Főzött, takarított, terített, mindent a helyére tett, újra és újra ellenőrizte, hogy Gábor harmincadik születésnapja igazán szép legyen. Azt remélte, végre lesz egy meleg, örömteli este, ahol mindenki jól érzi magát.
És mindezt egyetlen részeg mondat zúzta darabokra.
Igásló.
Robotolni.
A szavak még mindig ott visszhangoztak benne, és minden ismétléssel újra beléhasítottak.
Gábor még mindig az asztalnál ült. Ugyanabban az erőtlen testtartásban, lehajtott fejjel, mintha az egész helyzetből azzal próbálna eltűnni, hogy nem néz senkire.
— Miért kellett ezt ilyen keményen csinálnod? — kérdezte végül tompán, anélkül hogy a feleségére nézett volna. — Mégiscsak az anyám.
— Ez pedig az én lakásom, Gábor — felelte Eszter kimerülten, és leült az egyik szék szélére. — Ugyanaz a lakás, ahol anyád szavai szerint úgy robotolok, mint egy igásló. Elég érdekes helyzet, nem? Egész nap megállás nélkül dolgoztam. Főztem, rendet raktam, készültem, mindent megtettem, hogy a harmincadik születésnapod méltó és örömteli legyen. Az anyád pedig úgy gondolta, ez remek alkalom arra, hogy a vendégek előtt megalázzon.
— Nem akart ő szándékosan megbántani…
— Nem akart? — Eszter keserűen felnevetett, de a nevetésében semmi vidámság nem volt. Megrázta a fejét. — Gábor, igáslónak nevezett. Mindenki előtt. Az én saját otthonomban. Te pedig közben hallgattál. Sőt, először még mosolyogtál is.
— Egyszerűen nem tudtam, mit kellene mondanom egy ilyen helyzetben…
— Pontosan ez a baj — nézett rá Eszter fáradtan. — Hogy nem tudtad. Ahogy mostanában szinte soha nem tudod.
Ezután hosszú, nehéz csend ereszkedett közéjük. Nem olyan csend volt, amelyben két ember megnyugszik, hanem olyan, amely lassan rátelepszik a mellkasra, és minden levegővételt nehezebbé tesz. Eszter az ablak felé fordult. A sötét üvegen túl az éjszakai város fényei hunyorogtak, de ő alig látta őket. A gondolatai sokkal élesebbek voltak, mint a kinti lámpák.
Pontosan tudta, hogy ezen az estén valami végérvényesen elmozdult közöttük. Valami, amit már nem lehet egyszerű bocsánatkéréssel a helyére tolni. A történtek után többé nem fogja csendben lenyelni a megaláztatást. Sem Erzsébet asszonytól, sem Gábortól, sem bárki mástól.
Ez az ő otthona.
Az ő élete.
Az ő szabályai.
És innentől kezdve kizárólag ő dönti el, ki hogyan viselkedhet benne.