Erzsébet vasárnap telefonált.
— Úgy hallottam, zárakat cserélgetsz odakint.
— A kiskapura tetettem egy új lakatot, igen.
— Kulcsot adsz hozzá?
— Nem.
A vonalban néhány másodpercnyi némaság lett.
— Hogyhogy nem?
— Úgy, hogy nem — ismételte Anna ugyanazzal a nyugalommal, amellyel előző nap Péterrel beszélt. Rájött, hogy ez a szó minden kimondással könnyebbé válik. Mintha egy régóta elhanyagolt izmot kezdene végre használni. — Ha jönni szeretnének, előre egyeztetünk, és kinyitom. De kulcs nem lesz.
— Te… — Erzsébet láthatóan kereste a megfelelő szavakat, de elsőre nem találta meg őket. — Ez Péter nyaralója is!
— Péter tudja a számomat.
Anna letette a telefont.
Nem dühösen. Nem csapta le. Egyszerűen csak befejezte a beszélgetést, mert nem maradt benne semmi, amit folytatni kellett volna.
A következő pénteken egyedül utazott le Mohácsra.
A saját kulcsával nyitotta ki a kaput.
Kávét főzött, aztán kiült a verandára. Hallgatta, ahogy a szomszéd kertben egy harkály kopogtat valahol a fák között — ritka vendég volt arrafelé, mintha csak véletlenül tévedt volna oda. Elővette azt a könyvet, amelyet február óta rakosgatott egyik helyről a másikra, és végre olvasni kezdte. Dél körül átjött a szomszédasszony, Mária, hozott egy üveg málnalekvárt, fél órát üldögélt nála, és arról beszélgettek, hogy az idei nyár száraz, ezért az alma apró lesz, de annál édesebb. Aztán Mária hazament, Anna pedig visszatért a könyvéhez.
Estére Péter is megérkezett.
Előtte telefonált. Egy órával korábban. Ilyen még nem történt.
Anna kinyitotta neki a kiskaput, aztán hosszú ideig ültek egymás mellett a verandán, szinte szótlanul. Nem sértettségből hallgattak, hanem mert egyelőre nem volt mit hozzátenni. A lényeges mondatok már elhangzottak közöttük. És az is egyfajta mondat volt, hogy Péter most előre szólt, mielőtt elindult — csak éppen szavak nélkül.
Vacsora után magától elmosogatott.
Anna észrevette, de nem kommentálta.
Van, amikor elég annyi, hogy az ember látja.
A lakat ott függött a kiskapun: kicsi volt, tömör, sötét fémből készült, és egyáltalán nem hivalkodott. Anna minden érkezéskor rápillantott. Nem jelképként tekintett rá. Nem bosszúnak szánta. Nem is valamiféle hangos kinyilatkoztatásnak.
Csak egy lakat volt.
Az ő kapuján.
Az ő házánál.
A kulcs pedig kizárólag az ő zsebében lapult — pontosan ott, ahol már a legelejétől fogva lennie kellett volna.
Augusztus forrón és csendesen érkezett.
Az almák lassan megteltek lével, épp úgy, ahogyan Mária megjósolta: aprók maradtak, kemények, de megvolt bennük az a semmihez sem hasonlítható illat, amelyet csak az öreg, vegyszert sosem látott kerti almafák gyümölcse tud. Anna ettől kezdve minden pénteken lement, néha már csütörtök este, ha a munkája hamarabb elengedte. Kinyitotta a lakatot, feltette a vizet teának, leült a verandára, és valami régen elfelejtett, egyszerű érzés töltötte el. Sokáig nem találta rá a szót. Aztán egyszer csak megértette: béke. Nem puszta csend, nem magány, hanem az a fajta béke, amely akkor költözik az emberbe, amikor a körülötte lévő tér végre valóban az övé.
Péter szombatonként jött. Mindig telefonált előtte, hol egy órával, hol kettővel korábban. Egyszer egy grillsütővel állított be, amelyet minden egyeztetés nélkül vásárolt, és kissé zavartan emelte ki a csomagtartóból. Magyarázta, hogy már régóta akart ilyet, hogy ez jó darab, rozsdamentes, tartós, praktikus. Anna nézte őt, a nevetségesen komoly szerkezetet, meg Péter tarkóját, amelyet hat év alatt már kívülről ismert, és csak ennyit gondolt: hát igen. Valamikor ezt is el kellett kezdeni.
Erzsébetről nem beszéltek. Ez kimondatlan szabállyá vált közöttük. Nem azért, mert tilos lett volna szóba hozni, hanem mert értelmetlennek tűnt. Minden fontos álláspont elhangzott, a határok kirajzolódtak, és ha újra meg újra visszatértek volna rá, az olyan lett volna, mintha egy lassan gyógyuló sebet kapargatnának fel.
Erzsébet augusztus elején jelentkezett újra. Pontosan olyan hangon, mintha mi sem történt volna, ugyanazzal a rendíthetetlen bizonyossággal, amellyel mások előszobájába is képes volt cipőben belépni.
— Judittal jövő vasárnap mennénk. Péter azt mondja, most már egy héttel korábban kell szólni neked.
— Kérem — javította ki Anna. — Nem követelem. Kérem.
— Jó, kéred. Akkor lehet?
Anna nem rosszindulatból hallgatott el, hanem mert valóban végiggondolta. A következő vasárnapra azt tervezte, hogy lemeszeli az ösvény melletti szegélyeket, és szeretett volna nyugalomban lenni. Ugyanakkor nem az volt a célja, hogy örökké őrt álljon a kapuban. Nem háborút akart. Rendet.
— Jövő vasárnap nem jó, dolgom lesz — mondta végül. — Az azt követő vasárnap megfelel. De Judit előre szóljon, hogy jön-e vagy sem. Tudnom kell, hány emberrel számoljak.
Erzsébet elhallgatott. Anna ebben a csöndben szinte hallotta a belső birkózást: az egyik oldalon a régi ösztön, hogy át kell nyomni az akaratát a másikon; a másikon az új, még idegen felismerés, hogy itt talán nincs többé min átnyomni.
— Rendben — mondta végül.
Szárazon. Melegség nélkül. De kimondta.
Két hét múlva ketten érkeztek: Erzsébet és Judit. Férjek, udvarlók, kísérők nélkül. Anna a kiskapunál várta őket. A saját kulcsával nyitotta ki a lakatot, előreengedte őket, majd utánuk lépett be az udvarra.
A verandán addigra már meg volt terítve az asztal.