Tea állt rajta, Mária lekvárja, meg egy almás pite, amelyet Anna a saját kezével sütött. Életében először. A receptet a nagymamája régi jegyzetfüzetében találta, még májusban, amikor a kamrában pakolászott. A sütemény egyik széle kissé odakapott, és az egész formája sem volt egészen szabályos, de az illata meleg volt és otthonos.
— Te sütötted? — kérdezte Judit.
— Én.
— Nahát — mondta Judit, és most nem volt benne gúny. Csak őszinte meglepetés.
Erzsébet, mint mindig, egyenes háttal ült, és a kertet figyelte. A gyűrűi apró villanásokkal fogták meg a napfényt. Aznap nem csillogós kardigánt viselt, hanem egyszerű, világos vászonblúzt. Talán csak a hőség miatt. Talán nem csak amiatt.
— Nem sokára szedni kell az almát — jegyezte meg.
— Azt hiszem, augusztus végén — felelte Anna.
— Judittal tudunk lekvárt főzni. Ha akarod, segítünk.
Anna ránézett. Erzsébet azonban nem fordította felé a tekintetét; továbbra is az almafát nézte. Az arca most egészen más volt, mint amilyennek Anna eddig ismerte. Nem szorította össze a száját, nem méricskélt gyors, éles pillantásokkal. Csak egy már nem fiatal nő ült ott, aki egy idegen kert fáját figyeli, és közben talán valami egészen más jár a fejében.
— Lehet — mondta Anna.
Nem egyezett bele. De nem is utasította vissza.
Péter csak estefelé érkezett, amikor az anyja és a nagynénje már készülődni kezdtek. Addig nem kerülgették egymás tekintetét, nem ásták elő a múltat, nem próbáltak végleges magyarázatokat adni semmire. Egyszerűen teát ittak. Beszéltek az almáról, a száraz nyárról, arról, hogy jövőre talán epret kellene ültetni a kerítés mellé. Anna hallgatta őket, és válaszolt, röviden, nyugodtan. Nem feszült belül úgy, mint régebben, amikor egy-egy ilyen látogatás után egész nap ott maradt benne valami szúrós, kellemetlen érzés, mint egy mélyre csúszott szálka.
Amikor elmentek, Péter kikísérte őket a kiskapuhoz, Anna pedig egyedül maradt a verandán.
A kerítésen túl halk hangok váltottak még néhány szót, aztán becsapódott egy autóajtó, majd csend lett. A lemenő nap hosszú, narancsszínű csíkokat fektetett a veranda deszkáira. Valahol a szomszéd kertben újra kopácsolni kezdett egy harkály. Vagy egy másik. Vagy ugyanaz a véletlen vendég, amelyik valamiért nem sietett tovább.
Anna ült, és arra gondolt, hogy valójában semmi sem oldódott meg véglegesen. Erzsébet nem változott át más emberré. Péterből sem lett egyik napról a másikra olyan férfi, aki könnyedén nemet tud mondani az anyjának; csak elkezdte tanulni, nehezen, szavanként. Judit bizonyára még mindig úgy gondolta, hogy az almafa rossz helyre került. Ezek a dolgok nem tűntek el.
Mégis elmozdult valami.
A lakat ott függött a kiskapun: kicsi volt, sötét fémből készült, alig vonta magára a figyelmet. A kulcs Anna zsebében lapult. Amikor Péter visszajött az útról, leült mellé, és sokáig egyikük sem szólt, csak nézték, ahogy a kert fölött lassan kihuny a fény — ez a hallgatás már másféle volt. Nem olyan, amelyben el nem mondott sérelmek rejtőznek. Inkább olyan, amelyben egyszerűen jó lenni.
Anna töltött magának a kihűlt teából, és arra gondolt: augusztus végén, amikor az almák beérnek, talán majd felhívja Erzsébetet. Ő maga. Elsőként. És azt mondja neki: jöjjenek, főzzünk lekvárt.
Talán.
Ha kedve lesz hozzá.
Mert ez az ő háza volt, az ő almafája, és az ő döntése, kinek nyitja ki a kiskaput.
A kulcs a zsebében volt.
Pont ott, ahol lennie kellett.
Augusztus végén az almák végül maguktól kezdtek potyogni.
Nem mind, csak azok, amelyek a fa szélén lógtak, egészen a kerítés közelében, ott, ahol a legtovább megmaradt az árnyék. Anna egy szombat reggelen vette észre őket, amikor kávéval a kezében kilépett a verandára. Három alma feküdt a fűben, kissé megnyomódva, de épen.
Felemelte az egyiket. Kés nélkül harapott bele.
Mária nem túlozott: aprók voltak, de édesek.
Péter aznap reggel még aludt. Későn érkezett, fáradt volt, Anna pedig nem ébresztette fel. Hadd aludjon. Egyedül ült kint, hallgatta, ahogy a kerítés túloldalán egy másik kert is lassan nekikezd a napnak, és közben arra gondolt, hogy a szeptember már egészen közel jár. Hamarosan más illata lesz ennek a helynek: nyirkos avaré, kihűlt földé, annak a különös, évvégi szagnak, amely valamiért soha nem igazán szomorú.
Erzsébetet végül nem hívta fel. Nem haragból. Egyszerűen csak nem telefonált, ennyi. Lehet, hogy majd jövőre megteszi. Lehet, hogy akkor sem. Ez is az ő joga volt: nem sietni, nem zárni és nem nyitni ki semmit előbb, mint ahogy belül valóban készen áll rá.
Péter tíz óra tájban jelent meg a verandán. Kócos volt, az arcán még ott húzódott a párna nyoma, kezében bögre, amelybe magának töltött, anélkül hogy megkérdezte volna, mit hol talál. Vagyis megjegyezte. Vagyis már eleget járt itt ahhoz, hogy tudja.
Leült Anna mellé. A kertre nézett.
— Hullanak az almák — mondta.
— Tudom.
— Össze kellene szedni őket.
— Majd később.
Elhallgattak. Jó csend volt ez.
Anna kiitta a kávé maradékát, a csészét a korlátra tette, és a lakatra nézett. Innen, a verandáról is látni lehetett, ha az ember tudta, merre keresse. Sötét volt, tömör, megbízható.
Csak egy lakat.
Az ő kiskapuján.